Nézzük ezzel szemben a tényeket.
H
Az Európai Unió hétéves pénzügyi tervek alapján működik. Kicsit olyan ez, mint az ötéves terv volt, csak egészen más. A jelenlegi terv 2006 végén fut ki, azaz a periódus utolsó két és fél évét csípjük el. Ma már tudjuk, mennyi pénzre számíthatunk: ezen időszak alatt az EU kifizetéseinek összértéke 3,095 milliárd euró lesz Magyarország felé. Ennyi pénz áramolhat 2004 és 2006 között az unióból gazdaságunkba. Ez több formában történhet: a legjelentősebbek a különböző területeken igénybe vehető fejlesztési támogatások (az EU szakzsargonja strukturális alapoknak, illetve kohéziós alapnak hívja ezeket), valamint a közvetlen agrártámogatások. Ám ez a szám csak akkor lehet valós, ha az uniós forrásokat fel is tudjuk használni. Ez azonban egyáltalán nem magától értetődő. A magyar közgazdász- társadalomban és a hazai európai uniós intézményrendszer munkatársai között komoly viták folynak arról, hogy mennyire sikerül majd Magyarországnak felszívnia az érkező támogatásokat.
Mitől függ ez?
Elsősorban attól, hogy lesz-e elég megvalósítandó fejlesztési ötlet. Ez első hallásra komolytalannak tűnik: már miért ne lenne, csak elköltjük azt a pénzt, ha már adják. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a pályázati kritériumoknak megfelelő projektötleteknek igencsak szűkében vagyunk. Ma még az önkormányzatok és a civil szervezetek körében nagyrészt hiányzik a középtávú tervezés, a lassú, egymásra épülő fejlesztésekben való gondolkodás. Ha mégis lenne ilyen ötletünk, ezt beadható pályázattá kell formálnunk. Az előcsatlakozási alapok tapasztalatai szerint ez sem ment mindig flottul, a terjedelmes és bonyolult pályázati űrlapok kitöltése nem könnyű feladat, a mellékelendő megvalósíthatósági és egyéb tanulmányok elkészítése gyakran meghaladja képességeinket. És akkor még nem beszéltünk a legnagyobb buktatóról, az önrészről. A majdani pályázónak ugyanis magának is jelentős összegekkel kell hozzájárulnia projektje sikeréhez. Az EU ebben az értelemben nem adja ingyen a támogatásokat, elvárja a pályázó anyagi elkötelezettségét. Ismerve a magyar civil szervezetek, kutatóhelyek és önkormányzatok anyagi helyzetét (márpedig az esetek többségében ők a támogatások célközönsége), komoly aggodalomra lehet okunk.
A támogatások felhasználására való felkészülés tekintetében természetesen óriási a központ, a mindenkori kormány felelőssége. Hatékonyan tájékoztatnia kell a potenciális jelentkezőket a pályázatokról, a feltételekről, arról, hogy mely intézmények fogják azokat adminisztrálni és így tovább. A Baráth Etele államtitkár vezette Nemzeti Fejlesztési Terv Hivatala ebből a szempontból eddig jó munkát végzett: folyamatosan jelen vannak a sajtóban, telefonvonalukat is több újság tesztelte már pozitív eredménnyel. Pedig nincsenek könnyű helyzetben. A támogatások felhasználásának Nemzeti Fejlesztési Terve (NFT) jelentős késéssel készült el, ezért kevés idejük maradt magára a kommunikációra. (A támogatásokat adminisztráló intézményrendszer egyes elemei a legutóbbi időkig kétségesek voltak.) A terv megjelenítését nehezíti, hogy számos más, a köztudatban magas ismertségű programmal kell vetélkednie: Széchenyi Terv, Vásárhelyi Terv, Smart Hungary, nem is szólva az Európa Terv nevű kommunikációs blöffről. Az államnak továbbá - a bankszférával közösen - meg kell teremtenie az önkormányzatok, a kis- és középvállalatok és a civil szféra számára azokat a támogatásokat és kedvezményes hiteleket, amelyekből a támogatások elnyeréséhez szükséges önrészt elő lehet teremteni. E területen jelenleg teljes a káosz, irdatlan számú intézmény rengeteg programja teszi átláthatatlanná a lehetőségeket a leendő pályázók számára.
Rossz előérzetünket a jelenlegi tagállamok tapasztalata is igazolja. Ma még sarlatánság lenne azt találgatni, vajon mennyire leszünk képesek az uniós pénzek felhasználására, hiszen sok meghatározó részlet egyelőre nem ismert. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a támogatások 60 százalékánál többet aligha tudunk majd felszívni. A szegényebb tagállamok esetében ez az arány a belépés utáni első években nemegyszer inkább a 30 százalékhoz állt közel, sőt akadt olyan tagállam, amely egy adott évben az egyik strukturális alapból egyáltalán nem volt képes támogatásokat felhasználni. A fenti összeg tehát az abszolút maximumnak tekinthető: ennél minden valószínűség szerint kisebb lesz a csatlakozás nettó "bevétele".
H
Ráadásul ez még nem is a tiszta nyereség, hiszen Magyarországnak, mint minden más tagállamnak, befizetési kötelezettsége is van Brüsszel felé. Ez 2006 végéig összesen 2,279 milliárd eurót tesz majd ki; ennyit kell az új tag Magyarországnak befizetnie a közös költségvetésbe. A két szám egybevetése alapján azt a következtetést vonhatnánk le, hogy a három év alatt Magyarország EU-csatlakozásának pénzügyi eredménye nem lesz több 826 millió eurónál. Némileg javít a mérlegen, hogy a jelenleg is futó előcsatlakozási alapok (PHARE, ISPA, SAPARD) kifizetéseinek számottevő része az elkövetkező években jelentkezik majd. Ezenkívül az új tagok számára egyes különleges célokra kisebb támogatási összegeket is félretettek (schengeni határok kiépítése, költségvetési kompenzáció stb.). Ha mindezeket hozzáadjuk a nettó bevételhez, megállapíthatjuk: a végösszeg 1,374 millió euróhoz közelít majd. Nyersen fogalmazva: ideális esetben ennyit hoz majd a konyhára az ország EU-tagsága.
Vajon sok-e vagy kevés ez az 1,374 millió euró?
Ha megpróbáljuk a hétköznapi élethez közelebb hozni, legelőször is el kell osztanunk hárommal, hisz három év alatt kap az ország ennyi pénzt. Az eredményt osszuk tovább, mégpedig 10 millióval, s megkapjuk az egy évben egy főre jutó nettó összeget, amellyel az Európai Unió az egyes magyar állampolgárt segíti. Ez persze súlyos elvonatkoztatás, mégis tanulságos. Ez a summa 45 euró, azaz mai árfolyamon számítva körülbelül 11 600 Ft - évente ennyivel lesz gazdagabb képzeletben a magyar átlagpolgár a csatlakozás után. Nos, ez nem túl sok; anélkül, hogy el akarnánk venni az unióellenes populisták kenyerét, megállapíthatjuk, hogy ekkora összegből egy új farmernadrágot sem igen lehet manapság venni. A tavaszi népszavazás előtt egy csatlakozásellenes tüntetésen szerepelt egy tábla, amelyen ez állt: "Napi 50 forintért az EU-ba? NEM!" Nos, jelen kalkulációink szerint az euroszkeptikusok jelentősen fölüllőtték a várható összeget, az ugyanis optimista esetben sem lesz több napi egy sms áránál (úgy 32 Ft). A legrosszabb esetben még az sem kizárt, hogy nemcsak az első év, hanem a teljes időszak végén negatív lesz a mérleg, azaz a csatlakozás pénzügyi értelemben veszteséges vállalkozás lesz - bár ennyire pesszimistának azért mégsem illik lenni.
Rosszul jártunk tehát? Netán rosszul tárgyaltunk?
Ha körülnézünk a többi csatlakozó országban, megállapíthatjuk: ők sem szakítottak nagyot. Egy főre jutó támogatásban a nálunk szegényebb balti államok jöttek ki a legjobban, ők a magyar összeg majd` háromszorosát remélhetik. A legrosszabbul a nálunk fejlettebb csehek jártak, ők alig több mint felét kapják a magyar átlagpolgárnak járó támogatásnak. Tanulságosabb azonban a régebbi tagállamokhoz viszonyítanunk. Az unió jelenleg legszegényebb államai (Görögország, Portugália), bár Magyarországnál még mindig gazdagabbak, akár három és félszeresét is kaphatják a Magyarországra érkező strukturális pénzösszegeknek. Nem mi tárgyaltunk tehát rosszul: az unió egyszerűen nem volt hajlandó a jelenlegi tagokéhoz fogható támogatásokat biztosítani az újaknak. Ez az unió már más unió lesz.
H
Szögezzük le még egyszer: a fentiekhez hasonló számítások a demagógia határát súrolják, hiszen a csatlakozás legfontosabb előnye nem a nettó közösségi támogatás. Nem mindegy, hogy ezt a kevés pénzt milyen formában, mely területeken költjük majd el. Jól fokuszált fejlesztésekkel, szűkebb területeken kisebb összegekkel is jelentős változásokat lehet elérni. Fontos előrelépés az is, hogy elfogadottá válik a gazdaságfejlesztésben a többéves módszeres tervezés, kialakul annak intézményrendszere, sőt, ez szakmává válik. Emellett a magyar vállalkozások könnyebben jutnak be egy hatalmas piacra; szabadon áramlik a tőke, az áruk, a szolgáltatások és egy idő után a munkaerő is.
Egy tanulsága azonban mindenképpen van e matematikának. Le kell számolnunk néhány illúziónkkal. Tény, hogy a támogatások jelentős fejlesztési forrásokat biztosíthatnak a gazdaság és a társadalmi élet egyes területein, de kérdéses, hogy a már elkészült Nemzeti Fejlesztési Terv megnyugtatóan gondoskodik-e a pénzek fokuszálásáról, s hogy az uniós támogatási területeket valóban az ország valós fejlesztési szükségleteihez szabták-e. Annyi már most bizonyos: nem volt helyes az a stratégia, amelyet a csatlakozási tárgyalások idején mindegyik hivatalban lévő magyar kormány követett, politikai alapállástól függetlenül. A csatlakozást láthatólag egy szűk szakmai elit feladatának tekintették, s nem hittek abban, hogy a belépés következményeit és hatását meg lehetne beszélni a társadalommal. Talán azt gondolták, előbb-utóbb úgyis megtudja a nép, amit meg kell tudnia - és akkor már jobb, ha ezt utóbb, mondjuk a csatlakozás után teszi. Mert ha előbb, akkor esetleg túl nagy lenne az ellenállás a belépéssel szemben. A politikai elit nem hitt abban, hogy meg lehetne értetni a legkülönbözőbb csoportokkal, hogy mit is hoz majd a csatlakozás. Tán még ő maga sem tudta igazán. Pedig e nagy horderejű döntés az élet szinte minden területére kihat, és egyáltalán nem mindegy, hogy reális mérlegelésen alapul-e vagy csupán szimbolikus vonzódáson valamely ismeretlen közösség felé. Ausztriában széles körű, színvonalas vitát folytattak a csatlakozás előtt, Norvégiában már kétszer döntött úgy a nép, hogy nem lépnek be (nem belépni nemcsak azért lehet, mert egy ország túl gazdag és fejlett, hanem azért is, mert túl fejletlen és felkészületlen), Angliában évek óta komoly vita zajlik az euróról. Ezekben az országokban komolyan veszik a gazdaság szereplőinek, a társadalom minden csoportjának érdekeit. Az unió ugyanis nem csupán szimbolikus közösség. Sőt, főleg nem az - sokkal inkább gazdasági integrációs szervezet. A következő években kiderül, mekkora segítséget jelentenek a támogatások a magyar felzárkózás szempontjából. De bármi legyen is az eredmény: jobb előre felkészülni rá, mint utólag csalódni.
A szerző közgazdász, az MTA kutatója.
