A nemzetek elkülönített vagyonállománya (Sovereign Wealth Fund, SWF) Andrew Rozanov találmánya, legalábbis ami az elnevezést illeti. Rozanov először 2005-ben, egy mindössze ötoldalas cikkében írta le először e fogalmat - s azóta nem csak a Nemzetközi Valutaalap (IMF) használja ma már bevett kategóriaként, de kutatóintézetek és tanácsadó cégek százai méregetik, becsülgetik e szerint, mely országok a leggazdagabbak a világon.
Miben különbözik ez a kategória a szerte a világon ismert és használt, viszonylag egyszerűen kiszámolható mutatótól, a nemzeti vagyontól?
Az SWF nem egy adott ország teljes vagyona, hanem az az elkülönített vagyon, többletpénz, amit az adott gazdaság nem kíván semmi másra használni, csak profitképzésre. Mégpedig állami felügyelet mellett. Az a pénz ez, amely nem kell sem belföldi költségvetési hiánycsökkentésre, sem az importtöbblet kifizetésére. Ez a gyarapodó állami vagyon az egyik legfontosabb (ha nem a legfontosabb) mércéje annak, hogy a világgazdaságban kik vannak lemaradóban, s kik csúsznak nemsokára a sereghajtók közé.
A sereghajtók a válság okán szinte naponta kerültek a világlapok címoldalára. A múlt héten maga a kínai miniszterelnök intette óvatosságra Barack Obama amerikai elnököt. Ven Csia-pao a dollár árfolyamának csökkenése ellen szólalt fel, mely katasztrofális következményekkel járna: a kínai állami vagyon elolvadásával, hisz e vagyon nagy része dollárban fekszik. Új szellők fújdogálnak, s korántsem fényesek. Az elmúlt két évben jobbára az Egyesült Államok intette mérsékletre a kínai jegybank elnökét: helyesebb lenne, ha a kínai pénzügyi irányítás felhagyna agresszív és már-már kivédhetetlenül sikeres árfolyam-politikájával, amely az amerikai külkereskedelmi mérleg vészes hiányát duzzasztja, s Kína vagyoni gyarapodását segíti elő. Fordult tehát a kocka. A nemzetközi pénzügyi válság igazi nyertesei azok lettek, akik az Egyesült Államok szélsőségesen neoliberális pénzügypolitikája következtében hihetetlen sebességgel és mértékben gazdagodtak meg. Épp azért, mert nem követték az amerikai liberalizálást, hanem annak terheit és költségeit hitelek formájában megelőlegezték.
A leggazdagabb nemzetek
Az Egyesült Arab Emirátusok elkülönített vagyonát jelenleg 522 és 870 milliárd dollár között becsülik. Ezt követi Szingapúr 438 milliárd dollár felhalmozott tartalékkal, s aztán jön Norvégia 329 milliárddal. Akár el is intézhetnénk egy legyintéssel: mind az emirátusok, mind Norvégia gazdagsága az olajbevételekből származik. Szingapúré azonban nem: az teljes egészében külkereskedelmi bevételtöbbletből, illetve a biztosítási alapok ügyes állami befektetéseiből keletkezett.
És az abszolút rangsort nem is ők vezetik. 2007 júniusában Kína 1400 milliárd dollár tartalékkal rendelkezett, amelynek kilencven százaléka a külkereskedelmi, illetve a fizetési mérleg többletbevételeiből származott; Japán pedig 893 milliárd dollárt tett félre. (A két ország közötti sorrend alig tíz évvel ezelőtt fordított volt.) Japánnak a fenti vagyonon felül is van még 1400 milliárd dollárnak megfelelő tőkeállománya: ez a japán nyugdíjalapok bevétele.
E többletekkel az állam, s kizárólag az állam rendelkezik. Minden országban, ahol van nemzeti vagyonalap, vagy egy minisztérium, vagy a kormány által kijelölt szakértői (befektetői) grémium dönti el, mikor, milyen összeget, s milyen jellegű befektetésekbe eszközöljenek. Nyilvánvaló: a legnagyobb hasznot a stratégiai befektetések hozzák, azok, amelyek hosszú távú haszna, s nem feltétlenül azonnali pénzbeni megtérülése impozáns. Épp ebben áll a nemzeti vagyonalapok jelentősége. A pénznek ugyanis szaga lehet, hogy nincs - de nemzetisége, hovatartozása annál inkább van. Nem is kísérte osztatlan üdvrivalgás Amerikában, hogy a General Electric részvénytöbbsége az emirátusok által kezelt vagyonalap tulajdonába került, vagy amikor a kínai vagyonkezelő (CIC) megvásárolta a New York egyik szimbólumának tekintett Chrysler-székházat. Az Egyesült Államok teljesen nyitott (befektetési) piacpolitikája, úgy tűnik, bumerángként csap vissza. Fogadkozások özöne szól arról, hogy a nemzeti vagyonkezelő alapok (némelyike) nem kívánja politikai célokra használni befektetéseit egy másik országban. De tudatlannak s naivnak kell lennünk ahhoz, hogy ezt elhiggyük: Kína vagy éppen Oroszország beruházásai cáfolják ezt a leginkább. (Az orosz nemzeti vagyonkezelő alap a tavalyi olaj- és gázáremelkedés miatt szintén jelentős összegre rúg néhány éven belül.)
Az aggodalom vagy inkább a félelem nem alaptalan. Egyetlen nemzeti vagyonkezelő alapnak sincs világos, áttekinthető szabályozása. Bármelyik ilyen alap bármelyik pillanatban megvásárolhatja egy másik ország stratégiai fontosságú cégét, netán pénzintézetét. Ezt pedig bármikor fel lehet használni politikai célokra. Most épp az IMF szorgalmazza a nemzeti vagyonalapok publikusságát, átláthatóságát és regulációját. Ám mindez csak a felszín - a mélyben rejlő aggodalmak prózaiak és átlátszók. Nem csak a szabályozás vagy a nyilvánosság hiánya a baj. A riasztó - legalábbis Londonból vagy New Yorkból nézve - a nemzetközi vagyonátrendeződés sebessége és mértéke.
Először esik meg a Bretton Woods-i egyezmény aláírása (1944) óta, hogy nem az Egyesült Államok a világ legnagyobb vagyonalapjának tulajdonosa. Amerika négy vagyonkezelő alapjának együttes összege e pillanatban még tíz százalékát sem éri el a 2008-ban létrehozott orosz alapénak. Ez a forradalmi vagyonátrendeződés - éppen a jelenlegi pénzügyi válság miatt - mára visszafordíthatatlan folyamatok elindítója lett. Amikor az IMF-nél vagy valamelyik amerikai pénzintézetnél átláthatóságot és szabályozást emlegetnek, feltehetőleg elfelejtik, hogyan torkolták le ugyanők egy évtizede a koreai vagy a malajziai kormányt. De az akkori eseményekre legalább öt ország nagyon is jól emlékszik, és fog is még néhány generáción át - hiszen az ázsiai valuta- és pénzügyi összeomlás után különösebb átláthatóság vagy éppen szabályozás nélkül vásároltak nyugati pénzintézetek stratégiai cégeket és pénzintézeteket Dél-Koreában, Indonéziában, a Fülöp-szigeteken, Malajziában. Nem volt szempont az adott ország gazdasági vagy politikai függetlensége (legalábbis nem a nyugati pénzintézeteké); s amikor ezt Dél-Korea vagy Malajzia bírálni merészelte, a vásárlók a szabadpiaci eszméket kérték tőlük számon.
És van még egy nagy baj a nemzeti vagyonalapok kezelésével. Minden nemzeti vagyonalap az adott állam tulajdona. Ezek az intézmények tehát állami tulajdonban levő pénzeszközökkel magánbefektetők vagyonát vásárolják meg - ily módon de facto államosítva őket; profiltól és országtól függetlenül.
Elguruló dollárok
Peter Gowan pénzügytörténész szerint a mai pénzügyi válság majd' 30 éve kezdődött - és szemben a közkeletű magyarázatokkal, nem a kínaiak, de még csak nem is az olajtermelő országok összeesküvése vetette el a magját. A nyolcvanas évek közepén a New York-i tőzsde nagy bankjai spekulatív arbitrázsügyletekkel keresték a legészvesztőbb pénzeket. Anélkül, hogy ez különösebb riadalmat keltett volna a Wall Streeten, a beruházási bankok a vállalati részvényspekulációkkal meg a feltörekvő piacok értékpapírjainak spekulatív kereskedelmével maguk váltak az okozóivá a tőzsdei áremelkedéseknek; s a profit realizálása után maguk gondoskodtak az árak csökkenéséről is. Nem is volt ezzel baj mindaddig, amíg a részvények és értékpapírok inflációja kezelhető volt. Ha néhány nagybank épp egy-egy nemzeti piacot vett célba - hát legyen. Ez történt a közép- és kelet-európai piacokon a kilencvenes évek elején, ez radírozta ki öt dél-kelet-ázsiai ország gazdasági és társadalmi modernizációjának nagy részét 1997-98 között, s ez a rövid távú, pusztán értékpapír- és valutaspekulációra épített tevékenység okozott súlyos pénzügyi válságot először Oroszországban, majd ismét a kelet-európai piacok némelyikén, így a magyaron is az ezredfordulón.
Ám mielőtt bárki azt hinné, hogy a karvalytőke meg a pocakos és szivarozó kapitalista tankönyvi képe ellen hadakoznék, rossz hírem van. A megfontolásaim nem ideológiaiak, hanem gyakorlatiak. 2006-ban az amerikai vállalati nyereségek betegesen magas aránya, 40 százaléka származott a pénzügyi szektorból. Az amerikai pénzügyi szektor eladósodása 1980-ban a GDP 21, 2000-ben már a GDP 83 százalékára rúgott, 2007-re pedig elérte az GDP 116 százalékát.
Az okok
Hogyan jutott el a nemzetközi, az amerikai dollárra mint kulcsvalutára épített nemzetközi valuta- és pénzügyi rendszer a jelenlegi, katasztrófák sorozatával fenyegető válságig?
A válasz magában az amerikai piacgazdaság belföldi változásaiban keresendő, s nem valamiféle ázsiai vagy arab dominanciában. Ez utóbbi a következménye, nem az oka a legnagyobb nemzeti vagyonalappal rendelkező országok bevásárlásainak. Sőt - Laura Tyson, a Clinton-kormány egykori gazdasági tanácsadója szerint - az arab olajtermelő országok meg Japán és Kína meglepő megfontoltságot tanúsítanak, amikor mindent megtesznek a nemzetközi pénzügyi rendszer stabilitásának megőrzéséért. Néhány hete a japán kormány mutatott ilyen józanságot, amikor a valutaalapot példátlanul nagy összeggel, százmilliárd dollárral támogatta.
Csapdában a világ, s az Egyesült Államok van talán a legrosszabb helyzetben. A hetvenes évek viszonylag sikeres ipari expanziója után a nyolcvanas évek termelői és beruházói stagnálása következett. Ebből az egyetlen gyors, hatékony, de nem kockázatmentes kiutat a pénzügyi szektor terjeszkedése kínálta - a termelői szektor rovására. A hivatalos magyarázat természetesen a nagyobb hatékonyságra hivatkozott, ám ma már világos, hogy a vállalati összeolvadások meg a multik banki finanszírozása a banki-pénzügyi szektor dominanciáját eredményezte. A nyolcvanas évek végére az amerikai gazdaság a spekulatív beruházások, illetve a rövid távú, viszonylag kis tőkét igénylő valuta- és értékpapírpiacokon elérhető hatalmas (és fiktív) nyereségek felé fordult. Ezt csak támogatta a Clinton-kormány, amely eltörölt minden addigi korlátozást és szabályt a rövid távú pénzpiaci befektetések területén. Nem történt ez másként a londoni Cityben sem, amely mára a New York-i pénzpiac legfontosabb alvállalkozója lett - ezért van az, hogy a jelenlegi válságban talán az angol gazdaság veszíti a legtöbbet és a leggyorsabban az unión belül. Az Egyesült Államok pénztermelő gazdasággá vált (a hadiipar kivételével). Miközben Kelet-Ázsia (Szingapúr, Japán, Kína, Tajvan, Dél-Korea) az élenjáró technológiáknak köszönhetően jelenleg a világgazdaság legfontosabb termelője, addig az Egyesült Államok a legfontosabb fogyasztó.
A helyzet, ha nem is egyforma mértékben, de kivétel nélkül minden országot sújt. A kérdés az: vajon Kelet-Ázsia (és a legnagyobb arab olajtermelő országok) hajlandók-e, s ha igen, meddig újabb és újabb összegekkel segíteni a nyakig eladósodott amerikai gazdaságot?
Ismét Peter Gowan pénzügytörténészt idézve a jelenlegi pénzügyi válság elsősorban az amerikai típusú, elsősorban a pénzügyi szektor dominanciájára épülő modell válsága. Mielőtt legyintenénk, hol van ez tőlünk - nos, itt van a küszöbünkön. Így vagy úgy, de mindannyan kárvallottjai vagyunk e folyamatnak. Az euróövezet, ha kisebb mértékben is, de követte a bankszektorra alapozott amerikai terjeszkedési politikát. Ezért vitatkoznánk most mindannyian a kártyavárak összeomlásáról - ha lenne rá időnk.
Mi (lenne) a teendő?
Az uniós tagság meg az euró bevezetése nemhogy nem véd meg ettől egyetlen tagállamot sem, de kifejezetten sebezhetővé teszi az amúgy sem versenyképességéről meg tartalékainak nagyságáról elhíresült kelet-közép-európai térséget. A "régi" és az "új" EU-tagok közötti különbség abból adódik, hogy a pénzügyi szektorra alapozott uniós integráció nem egyenlő partnerek között zajlott és zajlik. Az is közismert - bár nem szívesen hallunk róla -, hogy az EU pénzügyi szektorának az egyik legkomolyabb sikere (nyereség tekintetében) éppen az új tagok piacain realizálódik. Ha azt is hozzáteszük, hogy Kína, valamint Japán finanszírozta mind ez ideig a multinacionális pénzintézetek eladósodását és az amerikai háztartások növekvő fogyasztását, látni fogjuk: a fájdalmas, kellemetlen döntések a pénzpiaci szabadság korlátozása ügyében elkerülhetetlenek. A szabad (pénz)piacokról és a korlátlan pénzügyi tőkemozgásokról dalolt neoliberális dicshimnuszok üres kérkedésnek bizonyultak. A pénzügyi szektorra és annak liberalizált (az állam által liberalizált) szabad mozgására, úgy tűnik, egy darabig sehol nem lesz túlzott kereslet.
Nem véletlen, hogy egyetlen, sikeres nemzeti vagyonalappal bíró ázsiai gazdaságnak sincs teljesen liberalizált pénzügyi szektora. Ezen országok bankrendszere szigorú állami ellenőrzés és kérlelhetetlen korlátozások mellett működik. A mi vidékünkön nyilvánvalóan a szocialista gazdaság öröksége az a tévhit, hogy az állam sem szabályozni, sem gondolkodni nem tud piaci módon. Kelet-Ázsia a példa arra, hogy tud. Arra, hogy állami korlátozásokkal is lehet sikeres és hatékony pénzügypolitikát folytatni - s ez ismét nem az én ideológiai magánvéleményem. Esetleg nem kell külföldi tőketulajdonba adni a pénzügyi szektor csaknem kilencven százalékát, s aztán megdöbbenni azon, hogy a hazai monetáris szerveknek - éppen emiatt - alig marad mozgásterük.
Az azonban nyilvánvaló, hogy sem a leggazdagabbak - azaz Ázsia jelentős része, meg az olajtermelő országok többsége -, sem az Egyesült Államok nem kívánja a nemzetközi pénzpiaci stabilitás összeomlását. Az elkövetkező néhány évben az dől el, milyen pénzügyi rendszer lép az eddigi helyébe. A végeredmény egyelőre ismeretlen. Egy biztos csak: lehet rúzsozni a disznót, attól még disznó marad, s nem lesz belőle nagyvilági dáma.
A szerző Tokióban élő gazdaság- és pénzügytörténész.
