Az Egyesült Államok guantánamói támaszpontján, mint tudjuk, a "terrorizmus elleni háború" nevében bírói eljárás és ítélet nélkül tartják fogva a "törvényen kívüli kombattánsokat". Az Egyesült Államok oly konzekvensen védi biztonsági érdekeit, hogy ezzel saját legalapvetőbb jogállami normáit és törvényeit is semmibe veszi.
Mindent szabad, ami a másik szabadságát nem korlátozza - ez volna a demokratikus jogállam krédója -, mások jogait korlátozni csak az ilyen fenyegetés elhárítására szabad. Az elv nem túl bonyolult, de az ördög, ugye. Egy konfliktus eszkalációjának melyik konkrét pontján lehet vagy kell "erő alkalmazásával elhárítani a további jogsértést"?
A kérdés nem csak az államot érinti, mindenki szembesül vele, aki tiszteli a "másik ember" autonómiáját, másrészt viszont szeretné, ha mások is tiszteletben tartanák az övét.
- Apuka, megpofozhatom Pistikét az óvodában? - Már miért pofoznád meg, kisfiam? - Mert hülye ruhákat hord. Mert ostobán néz ki a fejéből. Mert csúnyán néz rám. Mert csúfol. Mert szidja az anyámat. Mert elveszi az uzsonnámat. Mert leköp. Mert megüt. Mert megver. Mert mindennap elver. Érezzük, ugye, hogy a sor elején inkább nemet, a vége felé már inkább igent kellene mondani, de hogy pontosan meddig nem, és honnantól igen - szülő legyen a talpán, aki ilyenkor segíteni tud tépelődő gyermekének.
Elsőre talán tudatosítani kellene, hogy ez itt valóban egy dilemma, hogy két egyaránt fontos szempontot kell egyszerre figyelembe venni, azaz nem egyetlen tényező maximalizálása, hanem több tényező optimalizálása lenne a követendő stratégia. Ez a finomhangolás persze szellemileg nagyon megerőltető - embertársaink jelentős része nem is babrál vele.
"A szabad világnak bármi áron meg kell védenie magát a gaz muszlim terroristáktól. Ha amerikai repülőerődök bombázni indulnak, akkor az csakis agresszió lehet. Mi mindig azzal vagyunk, akit gumibotoznak. A rendőrnek mindig igaza van. Sose verekedj, kisfiam! Vágd pofán!" - a karakán, egyértelmű állásponttal érzelmileg mindig is sokkal könnyebb azonosulni, mint az egyfelől-másfelől nyámnyila határozatlanságával, az elszántság természetes színét halvánnyá betegítő gondolattal.
Sajnos ettől a piszlicsáré mérlegeléstől az Isten sem ment meg minket. S hogy a dolog még bonyolultabb legyen, a dilemma nem szimmetrikus, a két tényező gyökeresen eltérő természetű, azaz még az sem biztos, hogy az igazságot valahol középen kell keresnünk.
*
Guantánamo az amerikai demokrácia kudarca. Az itt őrzött foglyok, a kombattánsok nem hadifoglyok, tehát nem vonatkozik rájuk a genfi konvenció, de nem is bűnözők, akiket viszont az ártatlanság vélelme és a korrekt bírói eljáráshoz való jog illetne meg. Messze többről van szó, mint a saját nemzet biztonságának abszolutizálása. A cinikus jogi lavírozással az USA kormánya éppen azokat az elveket: a szabadság és az emberi jogok tiszteletét dobta félre, amelyekből a terrorizmus elleni harc erkölcsi jogosságát vezeti le. Nem kell kimondottan rosszindulatúnak lenni ahhoz, hogy a lépés mögött represszív nagyhatalmi logikát tételezzünk fel, amely a feltétlen érdekérvényesítés logikáját követi és persze nem engedi meg a viszonosságot. Bush - mutatnak rá kritikusai - maga is fundamentalista; saját, hitéből eredeztetett igazságát megkérdőjelezhetetlennek tartja. Ezzel pedig a demokrácia legbenső lényegét tagadja meg, azt, hogy senki sem tarthatja magát a közjó egyedüli letéteményesének. Amíg a guantánamói táborok állnak, nincs kikezdhetetlen morális alapja a szabadságra, a demokráciára és a jogállamra való hivatkozásnak, végső soron a diktatúrák és a terroristák elleni fellépésnek.
*
Magyarországon a weimari-zálódás régóta zajlik (erről majd később), de szeptember 18-a, az MTV-székház ostroma óta a Guantánamo-jelenséggel együtt van jelen. (Mielőtt bárki félreértené: e fogalmakat nem konkrét hasonlatként használom, hanem egy jelenség szinonimájaként, s még csak áttételesen sem szeretnék további konkrét megfeleléseket sugallani.)
A magyar helyzet különös pikantériája ez a párhuzamosság, a túl- és az alulreagálás kiszámíthatatlan összevisszasága. Az MTV előtt elégséges ellenállásra képtelen rendőrök (ez legyen mondjuk a Weimar-végpont) két nap múlva feltűnő alapossággal tisztogattak (elmozdulás Guantánamo felé), hogy a Kossuth-térrel kapcsolatos halogató taktika versus fejmagasságban kilőtt gumilövedékek kérdéséről ne is szóljunk.
Az eseményekről szóló diskurzussal ugyanaz volt a problémám: a dilemmajelleg igen kevés hangsúlyt kapott, pró és kontra szempontjait ki-ki pártállásának megfelelően abszolutizálta. Vagy ha valaki felül is emelkedett politikai elfogultságain - erre igazából csak egy példát tudok: a liberális jogvédők fellépését -, akkor az elvi álláspont volt merev. (A legabszurdabb persze Cs. Attila riporter volt, aki ugyanazt a srácot két percen belül tudta forradalmár ifjúnak, majd randalírozó suhancnak mondani, attól függően, hogy a Kossuth téren a politikai foglyokkal való szolidaritásról beszéltek éppen, vagy a békés állampolgárok békés demonstrációjáról.)
*
Ha azonban térben és időben tágabb kontextusban, az egykori keleti blokk többé-kevésbé demokratizálódott államainak rendszerváltás utáni történelmébe ágyazva nézzük a 2006-os magyar őszt, akkor én az állam önvédelmi reflexeinek túlzásait inkább kivételnek látom, s a térség tartós, fő veszélyforrásának a demokratikus jogállam erózióját tartom. És legalább ennyire súlyosnak gondolom azt, hogy a társadalom immunrendszere egyre kevésbé áll ellen ennek az eróziónak.
Ez az immunrendszer 1992-94-ben még ép volt. Tudom, ma már illik lekicsinyelni a Demokratikus Charta akkori szerepét. Túlzóan reagált az esetleges demokrácia-deficitekre, ok nélkül farkast kiáltott, fölöslegesen hiszterizálta a társadalmat. Mi sem bizonyítja jobban túlzásait, mint hogy az általa falra festett ördög végül sehol sem öltött alakot, a prognosztizált veszélyekből nem lett valóság - hát, nem tudom... Ha sokat kiabálok, hogy emberek, lőporos hordón ülünk, ne gyújtsatok gyufát, s végül nem lesz robbanás, akkor én fölöslegesen kiabáltam? Nem lehet, hogy nemcsak magától maradt el a robbanás, hanem némi szerepe a kiabálásnak is volt?
Valóban, a mából visszatekintve Antall József kifejezetten korrekt konzervatív úriember - de ez nem azt jelenti, hogy az akkori, a demokratikus minimumot sértő kísérletei elleni tiltakozásunk volt túlzottan hangos; inkább azóta vagyunk túlzottan halkak.
Pedig a weimarizálódás azóta érhető tetten igazán. Nem is a szélsőséges-radikális csoportok vagy a felelőtlen populizmus megerősödésére gondolok elsősorban, hanem a demokratikus gondolkodás csökkenő elfogadottságára, a demokratikus erők egymás iránti szolidaritásának gyengülésére, és az ebből fakadó morális válságra - merthogy morális válság igenis van. Számomra úgy tíz évvel ezelőtt kezdődött el. Addig is idegesített, hogy rólam, rólunk, az általunk támogatott politikai erőkről lehet úgy beszélni, mint nem polgárokról, nem magyarokról, a nemzethez nem tartozókról, végső soron mint nem emberekről - de addig ezt a beszédmódot csak szélsőséges csoportok használták. Morális válságot azóta érzékelek, amióta egyébként okos, művelt, érzékeny barátaim is olyanokra szavaznak, akik anyanyelvi szinten tudják mondani: a kormány idegenszerű; egész pályás letámadás; fogjanak egy kötelet; a nemzet nem lehet ellenzékben; megindulhatunk a kormány ellen; hazaáruló; Dunába vele! Morális válságot azóta érzékelek, amióta a mi egyébként nyilvánvalóan demokrata barátainknak nincs szavuk erre, nem kérik ki ezt maguknak, s a Kossuth téri "ha mi csőcselék lennénk, ezek itt lógnának" plakátok és az égő középületek után is csak annyit tudnak mondani, hogy hazudni bűn.
A "nemzet jobbik fele" csendes polgárháborút vív ellenünk, s mi ehhez hozzászoktunk, beletörődtünk, elfogadtuk - és elmulasztottuk hitelesen, nyíltan kimutatni felháborodásunkat. Fátumként fogadjuk el, hogy a jobboldal már csak ilyen, nem vesznek minket emberszámba, még Mécs Imrét is kifütyülik. Magunk között ironizálunk, bosszankodunk, sopánkodunk vagy röhögünk azon, hogyan sajátítják ki a polgár és a nemzet fogalmát. Magunkban sem tudatosítjuk, hogy a méltánytalanság, a zsidózás, a kirekesztés, a törvények felrúgása, az erőszak nem egyszerűen politikai beállítódás, hanem súlyos etikai vétek.
Ennek tudatosítását nem helyettesíti az állandósult Orbán-fóbia, sőt. A fóbia ugyanis, mint minden mítosz, kiemeli a problémát a racionalitás köréből. A tulajdonságok eleve megvannak, további bizonyítást nem igényelnek. Ha O. V. eleve rossz, akkor nincs szükség a nevével fémjelzett politika morális megalapozottságú és tárgyilagos kritikájára, e kritika személyes és hiteles képviseletére.
*
A jogállam intézményei állnak. Politikai eróziójuk még megállítható. De civil kurázsi nélkül ez nem fog menni. Nem tudom, milyen formában, de előbb-utóbb oda kell állnunk jobboldali barátaink és felebarátaink elé, morálisan és érzelmileg hiteles formában szembesíteni kell őket azzal, hogy mi is a nemzet része vagyunk. Ha erre nem leszünk képesek, akkor a közeljövőben rengeteget éghet még a pofánk. Vagy azért, mert már megint minket anyáznak - vagy mert a mi rendőreink kemények, mint Guantánamo.
