Mit tehetne az ellenzék, ha számolna a realitásokkal?

  • Madlovics Bálint
  • 2017.11.14 16:11

Liberális szemmel – Republikon

Építhetne identitást! Meg bázist is!

A jövő évi választásra készülve az ellenzéki stratégiaalkotás egyik alapvető eleme a győzelmi esélyek számbavétele. Van rá reális esély, hogy meg tudják dönteni az Orbán-rezsimet, vagy nincs? Ennek eldöntése nem mást jelent, mint a realitások fölmérését, melyből aztán – az igenlő vagy nemleges válasznak megfelelően – különböző stratégiák, különböző utak következnek. Ha van reális esély, akkor érdemes lehet többet kockáztatni: a kampányban magasra tenni a választás tétjét, belemenni az ekkor szokásos ígéretlicitbe, vagy akár kompromisszumokat is érdemes lehet kötni alapvetően nem annyira szimpatikus pártokkal, már amennyiben ez vezet el a győzelemhez.

Más a helyzet viszont, ha nincs reális esély, és ez már komoly fejtörést okoz, nemcsak a politikusnak, hanem az elemzőnek is: ha esélytelenségről kezd el beszélni, túl könnyen rásüthetik az önbeteljesítő jóslat bélyegét, mondván „ha ebből indulunk ki, akkor biztos veszítünk”. De ha tényleg nincs esély, akkor mindenképp veszítünk – csak ha a realitásokkal szemben győzelemre készülünk, akkor még pazaroljuk is az erőforrásainkat. Ha az ellenzék a helyzetből a legtöbbet akarja kihozni, számolnia kell a realitásokkal. A realitás pedig véleményem szerint ma az, hogy az ellenzéknek nincs tényleges esélye az Orbán-rezsim megdöntésére a 2018-as választásokon.

Lándzsát törtek

A legtöbb elemző vitába szállna ezzel az állítással. Mióta az év elején többen is levezették, hogy elvileg hogyan is tudná a baloldali-liberális ellenzék az egyéni körzetekben megakadályozni – akár a Jobbik nélkül is – a Fidesz abszolút többségét 2018-ban, sok elemző tört lándzsát a koordinált indulás vagy „jelöltritkítás” taktikája mellett. Mások szerint viszont még erre sincs szükség: ha nem is koordinálnak a pártok, a szavazók akkor is fogják látni, hogy melyik jelöltnek van esélye, és ez alapján lesznek majd annyira bölcsek, hogy őrá szavaznak majd, érvényesítve a magyar társadalomban relatív többségben lévő kormányváltó akaratot.

false

Miközben azonban a matematikai esély és a logikai lehetőség kétségkívül megvan, a reális esély és lehetőség nem. Hogy ezt belássuk, vessük össze a közvélemény-kutatások mostani számait a 2013-as év azonos időszakának számaival; azokkal a számokkal, amik ugyancsak fél évvel előzték meg a választásokat, illetve a 2014-es vereséget. Ha a Medián számait nézzük, mely mindkét időszakban végzett fölméréseket, ez év októberében a Fidesz 40, az MSZP 7, a Jobbik 11, az LMP 5, a DK 5 és az Együtt-Párbeszéd 1 százalékon állnak a teljes népességben. Ugyanezek a számok 2013 októberében: Fidesz 36 százalék, MSZP 14, Jobbik 9, LMP 2, DK 3, Együtt-PM 5. A Fidesz rosszabbul állt 2013-ban, mint most; az MSZP támogatottsága a mostani duplája volt, az Együtt-PM-é az ötszöröse. A többi párt 2-2 százalékponttal jobban áll most, viszont ha megnézzük, hogy mekkora volt a szakadék az ellenzék és a Fidesz között és mekkora most, azt látjuk, hogy a 2013-ban átlagosan 5 százalékponttal voltak közelebb a pártok a Fideszhez, mint 2017 októberében (rendre 29,4 és 34,4 százalék). Az első és a második helyezett közötti különbség is nőtt: míg a Fidesz 22 százalékponttal előzte meg a 2013-ban második MSZP-t, a mostani második Jobbik hátránya a Fideszhez képest már 29 százalékpont. Az ellenzéken túl pedig érdemes azt is leszögezni, hogy 2013-ban a támogatottságuk mellett a kormányváltó hangulat is erősebb volt: az Ipsos akkori mérése szerint a választók 52 százaléka akart kormányváltást, míg ez az arány a legfrissebb fölmérések szerint ma csupán 43.

Botka el

Persze ezek a számok a következő fél évben még alakulhatnak – viszont a folyamatok kedvezőtlenebb irányba mennek, mint mentek 2013-ban. Hogy csak egy elemet említsek, a föntebb idézett vélemények szerint az egyik legfontosabb lehetőség abban áll, hogy a választók fogják látni az egyértelmű kihívót. Ez így volt legkésőbb 2014 elején: a baloldal egységesült Mesterházy Attila mögött, közös támogatottságuk pedig rendre 20 százalék fölött volt, egyértelmű kihívóvá téve őket a Jobbik előtt (még inkább, mint az MSZP önállóan volt korábban). Most azonban úgy tűnik, hogy Botka László távozása után a baloldal nem fog előjönni egy miniszterelnök-jelölttel, és nagy kérdés, hogy Vona Gábor képes lesz-e elfogadtatni az alapvetően bal-jobb fölosztottságban gondolkodó magyar társadalommal magát, mint a Fidesz jobboldali kihívója. A pártok közti versenyben, az egyéni jelöltek szintjén sem tisztább a képlet, sőt mindenképp homályosabb, mint 2014-ben volt – és az a fönt idézett adatok mellett is csúfos vereséghez vezetett, illetve a Fidesz kétharmados győzelméhez.

Az esélyek ellenére a baloldali ellenzék pártjai jelenleg is olyan stratégiát folytatnak, ami egy téttel bíró választás kampányához illik. Hogy ez milyen pazarláshoz vezet, az különösen a kommunikáció terén figyelhető meg. Az összefogás-diskurzus, mely a korábbi baloldali kísérletek leamortizálódását is okozta, továbbra is él, amikor például Gyurcsány Ferenc az LMP-t támadja nyerhető körzetek kockáztatásáért, vagy amikor Fekete-Győr Andrást támadják azért, mert a Momentum színeiben egyedül indul az V. kerületben ahelyett, hogy összefogna. Bár történtek kísérletek más, megosztó kérdések bedobására s egyszersmind a kommunikációs lehetőségek programszerű üzenetek terjesztésére való használatára, továbbra is az összefogás foglalja le az ellenzéki kommunikáció komoly hányadát – ugyanis sokan továbbra is az összefogást tartják a jövő évi győzelem zálogának. Az ellenzéki pártok és a baloldali-liberális értelmiség pedig srófolják föl a ’18-as választás tétjét, tovább tolva az ellenzéket egy reménytelen stratégiába és a választások után egy egyre nagyobb csalódásba.

Mi lenne hát a teendő?

Mit tehetne az ellenzék, ha számolna a realitásokkal? Alapvetően két dolgot tud ilyenkor tenni. Az első az identitásépítés. Ahelyett, hogy a stratégiájukat és a különösen a kommunikációjukat az összefogásra fűznék föl, az egyes pártoknak pont a saját arculatuk minél határozottabb megerősítését megcélozniuk – határozottan megkülönböztetve magukat nemcsak a kormánytól, hanem a többi ellenzéki párttól is. A másik teendő pedig a bázisépítés: az pártinfrastruktúra fejlesztése, az aktivisták toborzása, illetve általában a passzív választók személyes bevonzása a politikába. Egy téttel bíró választásra való rövid távú koncentrálás helyett ez az erőforrások egy hosszabb távú projektbe való befektetését jelentik, viszont éppen ez az, ami az ellenzék hosszabb távú sikeréhez: a bizonytalanok megszólításához és az építendő identitásuk országos elterjesztéséhez szükséges.

Neked ajánljuk