Az Orbán-kormány újra és újra átlépi a Rubicont – legalábbis ez lehet az érzése annak, aki sokat fogyasztja a kormánykritikus sajtót és a vele szimpatizáló véleményeket. Átlépte a Rubicont, amikor a baloldal rovására írta át a választási rendszert; átlépte, amikor kopaszokat küldött az NVI elé, megakadályozandó egy ellenzéki népszavazási kezdeményezés átadását. És a napokban újra átlépte, amikor puccsszerűen fölfüggesztette a Népszabadság, a baloldali nyilvánosság egyik zászlóshajójának a kiadását. Ezeken a pontokon a rendszer – mondják – megszűnt demokrácia lenni, valódi diktatúraként viselkedett.
Ha összerakjuk ezeket a kormánykritikákat, elsőre meglehetősen inkoherensnek látszanak – elvégre a Rubicont csak egyszer lehet átlépni. Valójában azonban van bennük rendszer, illetve egyfajta következetesség: az ilyen diktatúrázás azt próbálja kifejezi, hogy elítéli az ellenzékkel, avagy az ellenzéki nyilvánossággal szembeni agresszív, demokráciához méltatlan lépéseket. Ebben a kontextusban a „diktatúra” sokkal inkább indulatszó, mint rendszerleírás, illetve sokkal inkább az adott pillanatnak szól, mint hogy általános ítéletet fogalmazna meg.
Épp ebből fakadnak viszont a korlátai is. Egyfelől a közönség, amelyik megérti az ilyen megnyilvánulásoknak az üzenetét, meglehetősen szűk – illetve rendszerint olyanokból áll, akik maguk is így gondolkodnak, maguk is diktatúrát kiáltanak. Akiket a botránykő nem érint meg ilyen mélyen – tehát voltaképpen azokat, akiket meg kéne győznie a diktatúrázóknak –, azok nem az adott pillanat, hanem egy hosszabb időtáv választásokkal és szabad véleménynyilvánítással tarkított tapasztalatai tükrében értelmezik – erős túlzásként – a diktatúrázást. Másfelől viszont, és egy politikai szereplő hatékonysága szempontjából ez az érdekesebb probléma: mivel az ilyen diktatúrázás alig több egyszerű szitkozódásnál, nem ad kimerítő választ arra a kérdésre, hogy mi is az az Orbán-rendszer.
| ||
De miért is kéne adnia? Elvégre aligha várható el tudományos igényesség egy politikustól, és ez a szempont nyilván a választók zömét sem érdekli. Egy jól fölépített, konzekvensen képviselt rendszer-meghatározás viszont több fontos funkciót is betölthet egy ellenzéki erő politikai kommunikációs stratégiájában.
Először is: segít definiálni az ellenfelet. Az ellenfél pontos meghatározásával vagy kijelölésével egy ellenzéki erő azonnal kifejezheti a viszonyát az adott rendszerhez. Gondoljunk akár a „diktatúra” kifejezésre: nyilvánvaló a szó negatív felhangja, amivel azonnal jelzi a kritikai pozíciót, sőt bizonyos fokig annak a tartalmát is. Ugyanakkor a rendszerleírás több mint egyszerű megnevezés: azt is jelenti, hogy az opponált rezsim cselekedeteit (avagy ami egy ellenzéknél lényeges, a „gaztetteit”) egyazon fogalomkörben, egyazon narratívában képes az adott politikai erő azonosítani és kommunikálni. A rendszerleírás így egyfajta „nyelvként” funkcionál, amin kvázi „elmesélik”, elbeszélik a politikusok az egyes botrányokat, miközben folyamatosan utalnak és – benne működve – ráerősítenek a rendszerleírást fémjelző rendszermegnevezésre, és vele együtt a kritikai pozícióra és tartalomra. Gyakorlatiasabban: gondoljunk csak arra a hazai ellenzék kapcsán gyakran hallott kritikára, hogy egyetlenegy – például korrupciós – ügyet sem tudnak végigvinni, mert folyton újabb és újabb botrányok kerülnek elő. Nos, egy konzekvensen használt rendszerleírás épp ezeket fűzné egybe: mindegyiket mint a rendszer egyes aspektusait mutatná be. Ezáltal pedig az ellenzék nem egymástól elkülönült és önmagukban fölháborító, a Rubicon újbóli átlépését jelentő eseményekről beszélne, amelyek tényleg zavaró bőségben bukkannak föl, hanem minden esetben ugyanazt a dolgot: a rendszer mint olyan kritikáját hangsúlyozná.
Másodszor: segít definiálni a politikai erőnek önmagát. Amennyiben világos, illetve a konzekvens rendszerleírás-használat révén folyamatosan világossá is van téve, hogy mi a probléma a mostani rendszerrel, akkor abból szinte egyenesen következik, hogy miben lenne más az ellenzék. A rendszerkritika fő iránya a pandanja az ellenzék kormányprogramját meghatározó fő irányának. Ez utóbbit aztán persze bonthatják tovább, konkrétabb részletekre és szakpolitikai megoldásokra, de ami fontos: a rendszerleírás, akárcsak a kritizált rezsim negatív cselekedeteit, ezeket is egybefűzné, megkönnyítve a program kommunikációját és választók általi befogadását is.
Harmadszor: segít keretet adni a politikai erő cselekvéseinek. Egy konzekvensen használt rendszerleírás egyfelől segít a választóknak értelmezni és megítélni a politikai cselekvéseket, másfelől pedig be is határolja, hogy milyen úton lehet – a szavak és tettek választók által is követhető összhangját fönntartva – haladnia egy politikai pártnak. Előbbire jó példa a DK nemrégiben történt kivonulása a parlamentből, éppen a hatalom diktatórikus jellegére hivatkozva, az utóbbi kapcsán pedig például a PM LMP-ből való kiválására és a „demokratikus összefogáshoz” való csatlakozására gondolhatunk, amely „nem szakpolitikai, hanem rendszerpolitikai alapon” történt.
Egyetlen párt volt eddig a rendszerváltás utáni magyar politikában, amely fölépített, majd konzekvensen használt is rendszerleírást: a Fidesz. A Fidesz a 90-es évek közepétől fölépített egy „nemzeti narratívát”, amelyben az ellenfeleit a nemzet fontosságát eltagadó, a külföldet kiszolgáló hazaárulókként, magát pedig a nemzeti érdek képviselőjeként pozicionálta, és valamennyi nyilatkozatában vagy kormánykritikájában ezt a világképet sulykolta. Ez a stratégia alapvető fontosságú volt a Fidesz társadalmi bázisának kiépülésében, és mind a mai napig jelentős szerepet tölt be a bázis egybetartásában, illetve a kormányt övező botrányok és kritikák kommunikálásában.
A Fidesz sikerében persze számos egyéb tényező is közrejátszott, a szocialisták rossz kormányzásától a 2010 előtti médiaviszonyokig, mely utóbbiak most jelentősen kedvezőtlenebbek az ellenzék számára. Ez utóbbi nyilván megnehezíti a mai ellenzéknek, hogy hasonló sikereket érjen el. Mindazonáltal ettől még elveiben követhetnék a Fidesz által bemutatott, professzionális politikai kommunikációt, illetve kihasználhatnák a jelenleg is meglévő médialehetőségeiket.
