| Vándor Lajos:
Már régen nem csinálok se Első, se Második, csak egyszerűen – Tulajdonképpen már csak ex-Lajos, takaréktűzhelybe srófolt lobogó láng, Néha azért még találkozunk, Őszintén elbeszélgetünk egymással, hogy is volt csak? S a családi tanácskozás végén középen én ülök, Aztán elmennek. S ki egyedül maradt, már csak egy személyazonossági igazolvány valakiről, |
„…ma talán a legeredetibb fiatal költő” – írta Weöres Sándor Vándor Lajosról 1934-ben, és ő csak tudta, mit beszél. Levelében Takáts Gyulát biztatva arra, hogy adjon kéziratot a Keresztmetszetnek, annak a nemzedéki folyóiratnak, amelyet Vándor gründolt, és amely az akkor huszonévesek sok más, hamar hamvába holt kezdeményezésével szemben tíz számot is megért.
Vándor Lajos 1913-ban született Walder néven, vagyis a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozó olyan költőknek volt a kortársa, mint Radnóti, Weöres, Vas István, Jékely vagy Kálnoky. Hegedüs Géza, aki kettővel járt Vas alatt a Berzsenyi Dániel Gimnáziumban, Vándornak nemcsak kortársa volt, de halálának is szemtanúja. Eleinte csak hírlett, hogy „eltűnt”, de Hegedüs, aki a gunskircheni koncentrációs táborban Vándor fogolytársa volt, saját szemével látta holtan.
„1945. május 6-án ő is ama megfogyatkozottak közt volt, akik mégis megérték a felszabadulást. Tökéletesen egészségesnek látszott, csak nagyon éhes volt, mint mindenki. És amikor a szomszédos Wels városában az amerikai katonáktól kapott egy félkilós húskonzervet – minden figyelmeztetés ellenére, hogy helyesebb előbb valahol tejet inni, könnyű, cukros ennivalót lenyelni, mielőtt régóta éhező gyomrát megterhelné –, nem tudta megállni, vagy bízott elpusztíthatatlanságában, azonnal felbontotta a bádogdobozt, és amúgy hidegen megette a fűszeres húst.” Rosszul lett, kórházba került, ahol meg is halt.
„…nemegyszer írtam, beszéltem róla, de senki se figyelt fel rá” – fejezte be a portrét harminc évvel ezelőtt. Időközben megjelentek Vándor Lajos elveszettnek hitt drámái, és a verseit is újra kiadták, előbb még a rendszerváltás után, legutóbb pedig tavaly, amikor is kétnyelvű kötetben jelentek meg, szokatlan helyen, egy Upper West Side Philosophers nevű New York-i kiadónál, a költő lányának, Walder Ágnesnek a fordításában és utószavával, Don Patersonnak, a szemlátomást régiónk irodalmát jól ismerő népszerű skót költőnek a rendkívül alapos bevezetőjével. Verseit a maga korában Ascher Oszkár, később Székhelyi József, újabban Kern András szavalta.
Vándor olyan volt költőnek, amilyen Karinthy írónak (aki költőnek más volt). Jellemző, hogy első kötete, a Fej vagy írás 1933-ban annak a Névtelen Jegyző című nemzedéki folyóiratnak a kiadásában jelent meg, amelynek Karinthy írta a beköszöntőjét, sőt még a címét is ő adta. Vándor rendkívül szellemes gondolatkísérletei nem nélkülözik az érzelmeket, de ezek nem a maguk közvetlen líraiságában ömlenek ki, hanem a legtöbbször az ész látványos használata színezi őket ironikusra. Keveset írt, életében csak két kötete jelent meg, a második 1938-ban Csoportkép címmel. Kormos Istvánnak tulajdonítják a mondást, de Hegedüs szavaiból az derül ki, hogy Vándor jellemezte magát először azzal, hogy ő olyan költő, aki csak a válogatott verseit írja meg.
Kivétel nélkül nagyon érdekes versei sokszor futnak ki poénra, amelynek szellemessége nem mindig ér fel az alapötletéhez, viszont a versek felütése a legtöbbször, különösen az érettebb második kötet darabjaiban, nagyon találó. A Vers egy szabadvershez például így kezdődik: „Sokszor úgy szégyenkezem miattad, / hogy nincsen benned semmi hangulat, / mert más költők oly szép verseket írnak / és te olyan csúnya vagy, kisfiam.” Az Állatmese pedig így: „– Uram, szólt fájdalmas hangon / a borjúpörkölt, / és könnyezni kezdett:”.
A Csoportkép magammal is olyan, mintha az Adyval vitatkozó Karinthy egy ötletéből született volna, aki a „Sem utódja, sem boldog őse” arisztokratikus credóját Előszó című versében így formálta át saját használatra: „Mindenkinek rokona, ismerőse, / Mindenkinek utódja, őse”. A Vándor-vers lírai énje azonban nem mindenkinek, hanem csak saját magának a mindene, személyisége tehát nem megsokszorozódik, hanem osztódik. Ez pedig olyan, skizofrénnek is nevezhető állapotra utal, ami Karinthy versének megszólalójától teljesen idegen: Vándornál már hiányzik az önmagával való azonosságnak az a hivatalos minimuma is, ami Karinthynál még nem kérdőjeleződött meg. Ez a tudathasadásos helyzet a Karonfogva című versben talán még látványosabb: „Mostanában / karonfogva / járok saját magammal. // Az emberek / kíváncsian néznek / erre a titokzatos párra // és nem tudják, // hogy vájjon kitartott-e a nő / vagy selyemfiú / a férfi.”
Ha ezt a személyiségképet a költő legjelentősebb kortársának egyik versével vetjük össze, akkor abból az összehasonlításból is a Vándor által megjelenített psziché jön ki rosszabbul számszerűen, hiszen míg József Attilánál azt olvashatjuk, hogy „A hetedik te magad légy”, Vándor verséből az derül ki: ahhoz, hogy a műszubjektum magára ismerjen valamelyikben, még a tizenhatodik Lajos sem elég.
