magyarnarancs.hu: A fordító választ könyvet vagy a könyv választja a fordítót? Hogy volt ez a Háború és béke esetében, amely mindig is nagy álma volt?
Gy. Horváth László: A második verzió nagyképűség volna, úgyhogy talán az első, de maradjunk a realitás talaján: leginkább a kiadó dönt könyvről és fordítóról. Viszont a Háború és békével más történt. Valamikor öt éve felhívott Bárdos András: nem volna-e kedvem újrafordítani Updike Nyúl-sorozatának első három kötetét, hiszen a negyediket és az ötödiket úgyis én csináltam annak idején. Majdnem elejtettem a telefont. Soha nem kaptam még ilyen fantasztikus ajánlatot egy könyvkiadó igazgatójától. Ezt viszonoztam a Háború és békével, amikor a 21. Század Kiadóhoz vittem az ötletet.
magyarnarancs.hu: Talán furcsa kérdés egy ekkorra lélegzetű műnél, de mivel dédelgetett álma volt, mégis megkérdem: munkaként tekintett-e ön erre a feladatra?
GYHL: Egy biztos: egyetlen eufóriában csináltam végig. Viszont nehéz lett volna nem munkaként tekinteni rá, hiszen másfél-két éven át az asztalnál ülni és verni a billentyűket enyhén szólva munka, sőt kimerítő munka. És hát, ugye, a műfordítónak is csak élnie kell valamiből. Még egyetemista koromban egyszer együtt mentem fel a liften Göncz Árpáddal az Európa pénztárába az első, kötet terjedelmű fordításom honoráriumáért. Mondom neki, szinte szégyellem felvenni, hiszen annyira élvezem a fordítást. Mire ő, somolyogva: „Ez nagyon helyes, de remélem, ilyesmit kizárólag kiadón kívül fogsz hangoztatni. Vedd csak föl szépen azt a honoráriumot!”
magyarnarancs.hu: Volt pillanat, amikor legszívesebben sutba dobta volna az egészet? Ha igen, mi az, ami így kihozta a sodrából?
GYHL: Kétféle fordító van. Az egyik retteg a 15 ívnél hosszabb fordítanivalótól, a másik nem ijed meg attól, hogy egy 75 íves mű áll előtte. Én az utóbbi vagyok. Szeretek hosszan elmélyedni egy feladatban. Mondjuk, az Epilógus második részénél éreztem némi kísértést, hogy sutba dobjam, de szerencsére az már a legvége volt.
magyarnarancs.hu: Mindig így tervezte a nyugdíjas éveket, nagyregények fordításával a dolgozószobában?
GYHL: Igen, így terveztem, ezt reméltem. De persze kényelmes időbeosztással csinálom. Napi négy óra munka, aztán olvasgatás, filmnézés, séta, és így tovább. Most például Murakami Haruki háromkötetes, 1Q84 című regényét olvasom, másodszor.
magyarnarancs.hu: Két év a Háború és békével, előtte egy év az Anna Karenyinával. Álmodott-e, álmodik-e oroszul vagy az épp fordítandó művel?
GYHL: Tényleg előfordult, hogy oroszul álmodtam. De az ilyesmi nem ritka, ha az ember több mint fél évszázada fordítással vagy könyvkiadással foglalkozik. Az is megesik, hogy elfelejti, angolul vagy magyarul olvasott-e egy könyvet egy héttel azelőtt. Teljes kétlakiság, vagy többlakiság.
magyarnarancs.hu: Tíz éve frissítette, leporolta a korábbi fordítást, most teljes újrafordítással jelentkezett. Mennyi idő és energiabefektetés különbség van a kettő között?
GYHL: Nemigen lehet összehasonlítani. A felfrissítést még főszerkesztő koromban csináltam, sok egyéb teendőm mellett, a fordítást meg teljes nyugalomban. Naptárilag majdnem ugyanannyi időt vett igénybe a kettő.
magyarnarancs.hu: A mostani munka során egyáltalán nem használt magyar „mankót”, még a korábbi saját szövegfrissítéseit sem? Miért igen/nem?
GYHL: Végig itt volt az asztalom sarkán Ambrozovics Dezső 1907-es, Bonkáló Sándor 1928-as fordítása, a felfrissített Makai, azonkívül két angol fordítás is. Ha néha elbizonytalanodtam, beléjük lapoztam. Nem is annyira a reáliák vagy az értelmezés miatt, hanem hogy ők hogyan oldottak meg például egy-egy kacifántosabb mondatot. Kollégák, egymás közt.
magyarnarancs.hu: Mikor elégedett a fordító? Hogy lehet letenni, lezárni egy ekkora lélegzetű munkát?
GYHL: Leginkább sohasem elégedett. De egyszer, két-három-négy átolvasás után, muszáj elengedni.
magyarnarancs.hu: Mi az oka, hogy az orosz nyelv sokkal időtállóbb, kevesebbet változott az elmúlt 150 évben, mint a magyar?
GYHL: Nem tudom, nem vagyok nyelvtörténész, de tényleg ez a helyzet. Viszont éppen ma olvastam M. Nagy Miklós esszéjét az 1749.hu-n arról, hogy ennek a rettenetes mostani háborúnak a hatására micsoda átalakuláson megy keresztül az orosz nyelv, részben a propaganda, részben az arra adott válaszok következtében. Nem tudni, persze, hogy ez maradandó lesz-e, de elég ijesztő.
magyarnarancs.hu: Igyekezett megtartani az eredeti körmondatokat, amennyire csak lehetett. Mennyiben tér el a magyar és az orosz mondatstruktúra? Mennyiben megvalósítható a mondathűség?
GYHL: A legpokolibbak a hátravetett határozói és jelzői szerkezetek, amelyekhez külön tagmondatokat is lehet applikálni, aztán szépen vissza lehet kanyarodni a mondatkezdéshez, és azt folytatni további tagmondatokkal, miközben az alany vagy a névszói állítmány még mindig nem világos, mert mondjuk az lesz a legutolsó szó. Nyújtható az egész, mint a rétestészta, akárcsak a németben. Az ilyen mondatokat magyarul nyilván máshogy kell megkonstruálni, szolid kötőszavakkal és vonatkozó névmásokkal, pontosvesszőkkel, gondolatjelekkel.
magyarnarancs.hu: A szöveghűség fontosabb, vagy az olvasó kiszolgálása? Biztosan van, ahol választani kell ennyi évvel a mű megszületése után (már nem értelmezhető kifejezések, kulturális különbségekből adódó információhiány). Hogy birkózott meg a magyarba nem pontosan átültethető szavakkal ebből a szempontból?
GYHL: Ez a probléma mindig fennáll. A szöveghűséget nagyon fontosnak tartom, de nyilván az olvasó dolgát sem akarom megnehezíteni. Vannak azonban olyan szavak, fogalmak, amelyek a puszta szótári jelentésüknél jóval többet hordoznak. Egy nagyon egyszerű példát mondok. Az orosz zal főnév azt jelenti, hogy terem. Tolsztoj nyakra-főre használja, minden jelző nélkül, a főúri házakkal kapcsolatban. Hol fogadótermet, hol (házi) báltermet kell érteni rajta, és könnyű beleesni abba csapdába, hogy egyszerűen termet írunk, aminek adott esetben semmi értelme sincs. De ahogy mondtam, a fordító élete másból sem áll, mint az ilyen csapdák kerülgetéséből. Ott van az angol privacy fogalma. Nem tudunk mit kezdeni vele, olyan sokrétű, annyi mindent ölel fel. A privát tér, konkrét és átvitt értelemben is, meg minden, ami ezzel együtt jár.
magyarnarancs.hu: Jelentős különbség a régi és az új fordítás között a törekvés a lábjegyzetek felszámolására. Van, ahol mégis megmaradt. Hol húzta meg a határt?
GYHL: Tíz évvel ezelőtt, amikor felfrissítettem a Makai-szöveget, ezt nem gondoltam át. Annak a változatnak a jegyzetapparátusa az 1960-as években készült, a Magyar Helikon tízkötetes Tolsztoj-sorozatának részeként. Zárt világ volt, az átlagolvasó másként nem tudott tájékozódni. Ma meg itt van az internet. Leginkább olyan helyeket jegyzeteltem meg, ahol egy-egy reáliát sem egyszerű levadászni a netről. Ma egyébként gyorsabban látszik változni a felfogás, hogy mit kell magyarázni, és mit nem. Az imént említett 1Q84 című Murakami-regényben 2011-ben a fordító még értelmezve fordította, hogy „ujjnyomásos gyógymód”. Ma már gondolkodás nélkül odaírná, hogy siacu.
magyarnarancs.hu: Tíz-tizenöt alkalommal olvasta már a regényt. Talált-e logikai, történetvezetési vagy egyéb apró bakit? Előfordulhat, hogy valahol maga Tolsztoj is elvesztette a fonalat?
GYHL: Előfordul, ahogy az Anna Karenyinában is volt ilyen. Zavarba ejtő módon Dunyasának hívják mind Natasa, mind Marja hercegnő szobalányát, és nem biztos, hogy szándékosan. A Belova nevű vénkisasszony egyszer Rosztovék szegény rokona, másszor birtokszomszédja, és nem világos, hogy egy vagy két személyről van szó. Olvasói szempontból bosszantó lehet, hogy elég sokat vacakol egy-egy szereplővel, aztán csak úgy kiúsztatja őket a képből. Bizonyos fokig így jár Dolohov is, Bergék pedig még inkább.
magyarnarancs.hu: Kik a legkevésbé kedvelt alakjai a Háború és békében?
GYHL: Az egész Kuragin bagázs, az amoralitás megtestesítői. A rémes moszkvai főkormányzó, Rasztopcsin gróf. Na meg Bergék, a nyárspolgárság előfutárai, az állandóan a pénzét számlálgató sznob balti nemes, Alfons, meg a rettenetesen buta és érzéketlen Vera, aki, szegény, a regény legbriliánsabb testvérei, a Rosztov gyerekek közé született.
magyarnarancs.hu: Tolsztoj igencsak részletesen beszél többek között hadászatról, filozófiáról, történelemről. Milyen témakörbe volt szükséges a legjobban beleásnia magát a fordítás sikere érdekében?
GYHL: Leginkább a filozófiába kellett volna, de szerencsére Tolsztoj filozófiája annyira egyedi, hogy egyszerűen csak meg kellett csinálni magyarul. A történelem és a hadászat régóta érdekel, ezekkel nem volt nagy gondom.
magyarnarancs.hu: Lebeg-e a szeme előtt egy ideális olvasó a fordítás során?
GYHL: Én az örök, fogékony és befogadó olvasót képzelem magam elé. Akit lebilincsel a történet, a nyelvezet, a figurák, az idegenségük is meg a velük való azonosulás lehetősége is. Én ilyen voltam, amikor kamaszként, fiatalként először olvastam a klasszikusokat. Csak magamból indulhatok ki.
magyarnarancs.hu: A személyes meggyőződésére lennék kíváncsi: miért olvassanak az emberek Tolsztojt, úgy 1500 oldalnyi művet 2023-ban?
GYHL: Azért, mert nincs ennél hatalmasabb regényvilág az irodalmi kánonban. Egy komplett univerzum, amelyben jó kóborolni. Sok mindenre megtanít, sok örömet szerez. Nem utolsósorban pedig bepillanthatunk egy nagy írói elme működésébe. Páratlan élmény. És hogy a mához is kapcsolódjak: ezt a monumentális művet olvasva egy életre meggyűlöljük a háborút.
magyarnarancs.hu: Sok szerepben tündököl Tolsztoj a Háború és béke lapjain: mesélő, lélekrajzoló, filozófus, történész. Számomra a legújabban felfedezett oldala a „humorista” volt. Finom, csipkelődő, nagyon szofisztikált, de ha észreveszi az olvasó, helyenként hangosan felkacag. Ön melyik Tolsztoljt szereti (ezek közül az írói szerepei közül) a legjobban?
GYHL: Feltétlenül ki akartam domborítani Tolsztoj humorát. A Rosztov gyerekek beszéde, viselkedése csupa derű és komikum és macskatermészet, Rasztopcsin gróf egyszerűen röhejes, az öreg Kuragin herceg, a „nagy felolvasó” pedig, aki mindig rossz helyen nyomja meg a szavakat, és tart hatásszünetet, némely mai politikust is felidéz. Nem tudok választani Tolsztoj írói szerepei közül, mind lenyűgöz, részenként és egészben, de a humora számomra is nóvum volt bizonyos fokig.
magyarnarancs.hu: A korrajz és a jellemrajz egyaránt fontos, egyiken keresztül ismerjük meg a másikat, a másikat az egyik alakítja. Melyiket tartja Tolsztojnál a hangsúlyosabbnak? A történelem vagy az egyén előbbrevaló?
GYHL: Szerintem összetartoznak. De azért határozottan érezni, hogy rossz néven veszi, amikor a történelem rátelepedik az alakjaira, és össze akarja nyomni őket. Az egyén az előbbre való nála, főleg, ha a történelmet kegyetlen, érzéketlen idióták, az úgynevezett „nagy emberek” csinálják, legyenek azok akár franciák, akár oroszok.
magyarnarancs.hu: Anna Karenyina volt az első teljes Tolsztoj-fordítása. Miben segítette a Háború és békével való munkáját?
GYHL: Paradox módon az Anna Karenyina nehezebb volt. Sűrűbb, nyomasztóbb, tragikusabb. Ilyen értelemben mélyvíz volt, utána a Háború és béke már könnyebben, felszabadultabban ment.
magyarnarancs.hu: Következik a Feltámadás – máris, vagy először egy kis pihenő?
GYHL: Már a háromnegyedénél tartok. Jóformán ujjgyakorlat volna a maga 24 ívével, a másik kettő 45, illetve 75 ívével szemben, de ez ismét csak egész más nyelvezet és világ: hivatali, bürokratikus, a társadalom mélyéé, a hazugságoké, a morális elzüllésé – megviseli a fordító idegeit.
