Az erőszak megtestesítői: meghalni, de ölni is képesek a csapatukért

Sorköz

Az angol író és újságíró, Tobias Jones Ultra címmel írt könyvet az olasz szurkolói szubkultúráról.

Mondhat-e bármi érdekeset egy a futball iránt nem érdeklődő olvasónak az olasz ultrákról szóló könyv? (Mert aki szereti a focit, annak kétségkívül mond.) Ha abból indulunk ki, hogy a világ legnépszerűbb sportjával, a labdarúgással nemcsak sporttörténeti, hanem történeti és társadalomtörténeti, szociológiai és pszichológiai, kulturális antropológiai, sőt hangozzék bármilyen furcsán, de néprajzi kutatások is foglalkoznak, a válasz egyértelmű igen. Az Ultra című könyv ugyanis valahol a 20. század utolsó, a 21. század első évtizedeinek olaszországi társadalom- és politikatörténetéről, annak egy részletéről szól. A szurkolói szubkultúra és az ultracsoportok kialakulása, története egyáltalán nem független egy adott ország, társadalom történetétől. Az olasz ultrák világa számos egyezést mutat más országok (köztük Magyarország) futballszurkolói szubkultúrájával még akkor is, ha a világ egyik legszervezettebb, legszélsőségesebb szurkolói csoportosulásairól van szó. De Tobias Jones könyve nemcsak ezért tekinthető, mondjuk így, alapműnek a témában, hanem írói-kutatói módszerének, ezáltal hitelességének köszönhetően is. Az Olaszországban élő angol szerző egy calabriai (dél-itáliai), a másodosztálynál feljebb soha nem jutott kiscsapat, a Cosenza szurkolójaként, a résztvevő megfigyeléshez közel álló módszerrel mutatja be ezt a közösséget, miközben a legnagyobb és leghíresebb olasz ultracsoportokról interjúk, szakirodalmi kutatások alapján ad áttekintést.

Kik is az ultrák?

„Aki ultra, az felkelő, lázadó, útonálló, partizán, bandita, radikális és csirkefogó. A burzsoázia számára egy ultra törvényen kívüli, vállalhatatlan és még sorolhatnánk. (…) Az ultrák az olasz futball szélsőségesei, gerillái”

– olvashatjuk a könyvben. Ez a kvázi definíció az Eric Hobsbawm angol történész által bevezetett „társadalmi bandita” fogalmával mutat hasonlóságot. Hobsbawm szerint a banditizmus a társadalmi tiltakozás igen primitív formája (erről szóló híres munkája a Primitív lázadók címet viseli), amikor valaki olyasmit követ el, amit környezete nem tekint bűncselekménynek, az állam viszont igen. Az ultramozgalom eredetileg szintén egyfajta lázadás volt az 1970-es évek Olaszországában – „a lázadás számukra szinte szent dolog”, írja Jones –, az pedig nyilván más kérdés, miként változott meg mindez, hogyan lettek az ultrák az erőszak megtestesítői, „a szervezett bűnözés és az újjáéledő olasz fasizmus lelkes közkatonái”.

Éppen ezért az olasz ultrákról szóló könyvet többféleképpen tudjuk értelmezni túl azon, hogy a futball egy szeletét, a szurkolói szubkultúrát mutatja be. Olaszország nyomasztó történelmi múltjának (és valahol jelenének) lenyomata. Az erőszak története. A szélsőjobb és a nyíltan fasiszta politikai mozgalmak, illetve a szurkolói csoportok szimbiózisának ábrázolása. A futball elüzletiesedésének, elsportszerűtlenedésének, a foci és a bűnözés viszonyának lehangoló krónikája.

Van azonban Jones könyvének egy olyan vonala is, amely az ultralét mellett a csapatáért tűzön-vízen át harcoló, mellette kitartó fanatikust mutatja be, leginkább cosenzai példákkal, esetekkel.

Azt az embertípust, akinek a mentalitását, cselekedeteit, életmódját a csapata iránti szenvedély, elköteleződés és az ebből fakadó abszolút pozitív reflexiók, az önirónia és az önkritika határozza meg.

A könyvben persze alig akad olyan fejezet, ami ne valamilyen erőszakos történésről, sokszor gyilkosságról, vagy hasonló tragédiáról szólna (mégiscsak az olasz ultrákról olvasunk), viszont ugyanígy helyet kapnak benne a fanatikusok abszurd, vicces, komikus történetei. Utóbbiak is kellenek ahhoz, hogy megértsük a futballszurkolói lét lényegét. (Ami persze sokkalta könnyebb, ha az ember elkötelezett szurkolója valamilyen csapatnak.)

Tobias Jones az olasz focibajnokság kezdetét is felidézve a szervezett szurkolói csoportok megszületésétől (az első a milanos Fossa dei Leoni 〈Az oroszlánok árka〉 volt 1968-ban, bár akkor még nem ultráknak nevezték őket) 2018-ig térben és időben ugrálva rengeteg különböző, olykor egymáshoz nem, vagy csak lazán kapcsolódó, máskor folytatásos történetben tárja elénk az ultramozgalmat. A könyv egyik gyengéje éppen ez: könnyű eltévedni a sokféle név, esemény és történet között. Egyes szurkolói csoportokat alaposan megismerünk, mások egyszerűen hiányoznak a könyvből (például alig kap említést a legnagyobb sikereit a közelmúltban elhunyt Diego Maradonával elért Napoli, de a két világhírű milánói rivális, az Internazionale és az AC Milan ultacsoportjai is mindössze néhány fejezetben kerülnek elő). Jóllehet ezek zavaró dolgok, de a könyv ennek ellenére is lendületes, élvezetes és kifejezetten informatív olvasmány. Képet kapunk az 1970-es évek Olaszországáról, az óloméveknek nevezett rettenetes időszakról, amikor politikai gyilkosságok, merényletek, leszámolások, emberrablások követték egymást, és amikor az erőszakból és káoszból kiábrándult fiatalok számára „a kapu mögött (hagyományosan a szervezett szurkolói csoportok helye a stadionokban – A. V.) töltött vasárnap délután jelentette a hét fénypontját”. Nem véletlen, hogy ekkoriban egymás után alakultak az ultracsoportok. Bemutatja Jones azt a folyamatot is, amikor az 1980-as évektől kezdődően egyre inkább teret nyert az erőszak a stadionokban, mígnem az 1990-es évek derekán megváltozó ultramozgalmak „megmutatták, hogy innentől kezdve a lelátók a szélsőjobboldal felségterületének számítanak”. A szervezett bűnözés, a maffia, a bundázás, a jegybevételekért folyó kegyetlen küzdelem, a kábítószer-kereskedelem, a szurkolói csoportok közötti véres leszámolások, rasszizmus és antiszemitizmus, a rendőrség elleni brutális harc és a szélsőjobboldali olasz politikusok (vagy hatásuk) végig jelen vannak a könyvben.

 
 

Ennek egyfajta ellenpontja a sok-sok különleges és emberi történet, ami végtelenül színessé és élvezetessé teszi Tobias Jones munkáját. A Cosenza-tábor egyik vezéralakja egy ferences szerzetes, akinek élettörténete a könyv visszatérő témája: hogyan lesz egy egyházi személyiségből a meccseken üvöltve szurkoló vezéralak. Egy Lazio-drukker taxis a városi rivális, az AS Roma szurkolóját viszi a repülőtérre, de útközben úgy összebalhéznak, hogy félúton kiteszi utasát. Kirúgják. Hullaszállítónak megy el, és azokba a városokba vállal „fuvart”, ahol éppen a Lazio játszik. Vagy egy másik történet, ellenkező előjellel: a Roma egyik fanatikusa telefonos ügyfélszolgálaton dolgozik, amikor is valaki a Lazio telefonszáma iránt érdeklődik. „A Lazio nem létezik” – válaszolja, és leteszi a telefont. Persze ő is repül az állásából. A Cosenza a Veneziaval játszik idegenben – az út oda-vissza kétezer kilométer –, és nyer. A könyv egyik legjobb része az a bekezdés, ami a dél-olasz csapat fanatikusainak ünneplését írja le,

mert tökéletesen érzékelteti, hogy a szurkolás és a csapat iránti szenvedély nem feltétlenül egyenlő az erőszakos ultraléttel, hanem az összetartozás semmihez sem hasonlítható élményét jelenti:

„Mivel Velencében vagyunk, ráadásul karácsony környékén, a csapat pedig győzött, legalább százan éneklünk hangosan a szűk utcákon (…). Jegy nélkül felnyomulunk egy vízibuszra (…). Ahogy a jármű felgyorsít a Canal Grandén, mindenki énekel (…). Piros-kék zászlókat lógatunk ki az ablakokon, és minél több turista bámul minket, annál hangosabban igyekszünk dalolni. Nemcsak azért, hogy megmutassuk, mi, cosenzaiak elfoglaltuk a várost, hanem azért is, hogy szorosan együtt maradjunk. Mert abban a pillanatban, hogy szétszakadunk, a világ megint hidegebb és magányosabb hellyé válik.”

Tobias Jones: Ultra. Az olasz futball sötét oldala. G-ADAM Kiadó, 2020, 432 oldal, 4990 Ft

Fordította: Bán Tibor

 

 

Neked ajánljuk

A varacsk alatt

Jane Campion hosszan megpihent legutóbbi rendezése, a 2009-es, Keats életéről szóló Fényes csillag után, azóta csak egy remek krimisorozatot, A tó tükrét láthattuk tőle.

A hiányzó hetes

Milyen kapcsolat van egy széndarab és egy tájkép, vagy a „szabálytalanul” szabályos mértani test és egy karkörzés között? Mire (vagy kire) utal a kiállítás címe? Miért fontos a hetes szám?

Vif

A zseni a polgári életben örök vesztes, akinek talán szüksége is van ezekre a vereségekre. A művészetpszichológia érdekes kérdése lehetne, hogy a vásott romantikus közhelyek közül vajha miért épp ez maradt oly kedves mindmáig a 19. század gyermekded ábrándjait zordan elvető és rendre kifigurázó színházi alkotók számára.

Egy szabad ember

  • Babarczy Eszter

„Egy elkövetkező nemzedéknek, akik remélhetőleg szerencsésebbek és bölcsebbek lesznek, mint mi voltunk”indul a harminc év történetfilozófiai, eszmetörténeti és politikai írásait összegyűjtő kötet. Gyurgyák nem változtatott az eredeti szövegeken, összeállításuk mégis politikai tett: a szerző hitvallást tesz, amelytől az ország sorsának jobbra fordulását várja. Ez a hitvallás egy angolszász típusú konzervativizmusé, amely, mint Gyurgyák maga mondja, elveszített lehetőség volt a magyar történelemben, különösen a rendszerváltás után.

Majd legközelebb

  • Rádai Andrea

Nem sikerült leváltani a féldiktatórikus rendszer kormányát, így a kötelező sorkatonai szolgálat bevezetését sem tudtuk megakadályozni: nem nyertünk a ProTest – Út a forradalomhoz című színházi társasjátékban. De ez talán mellékes is, mert itt az út volt a fontos, a viták, a közös gondolkodás, a billegés a cselekvés képességének eufóriája és a tehetetlenség letargiája között.

Törvényen kívüli ösztönök

Nyolc afrikai férfi táncos jön ki a színpad elejére. Meztelen testükre húzott fekete öltönyükben felsorakoznak a rámpán, farkasszemet néznek a közönséggel. Kitartóan, sokáig. Miféle szakadékot lép át, vagy nem lép át a tekintetünk? Az ő szemükben lehetne düh, méreg, dac, elég, ha a gyarmatosításra, háborúkra, a menekülthelyzetre gondolunk. De nincs. Csak úgy néznek.

Vissza a szamárpadba

  • A szerk.

Nagyszabású szélsőjobboldali összejövetelnek, öndefiníciója szerint egyenesen csúcstalálkozónak adott otthont a múlt hétvégén Lengyelország fővárosa. A The Warsaw Summit házigazdája a Jog és Igazságosság (PiS) és Jarosław Kaczyński pártelnök voltak, vélelmezett titkos célja pedig az, hogy az európai hasonelvű pártokat egységbe kovácsolja.

„Párizsban minden volt”

  • Artner Sisso

A Jel Színház alapítója a vajdasági Magyarkanizsáról indult képzőművészként, s előbb Budapesten, majd Párizsban lett táncos és koreográfus. Legutóbbi darabja, az OMMA kapcsán beszélgettünk, emlékezve az első előadására, a Pekingi kacsára is.

Hozza a kötelezőt

  • Sausic Attila (Berlin)

Németországban megszigorították a járványellenes intézkedéseket. Angela Merkel megjelenésünk napján adja át irodáját a parlament által szerdán megválasztott szociáldemokrata kancellárnak. Olaf Scholz általános oltáskötelezettség bevezetését tervezi. S mennyi szép törekvés és nemes szándék említhető az új kormány programjából!

„Rohadjon szét ott, ahol van!”

A szakértő szerint kisebbek, az építtető szerint megfelelő méretűek a Nagy-Magyarországot bemutató mórahalmi Mini Hungary Park makettépületei. A Szegedi Törvényszéken zajló büntetőper nem azt vizsgálja, mi mekkora, hanem hogy meg akarták-e rövidíteni az államot és az Európai Uniót.

„Innen csak elmenni lehet”

Négyszázszoros ingatlanár-különbség is lehet Budapest belvárosa és például a Békés megyei Kevermes vagy Kötegyán között. Kevermesen jártunk, s mellbevágó szegénységet és pusztulást láttunk.

„Ekkora szakadék máshol nincs”

Mivel elégedetlenek a mai fiatalok, és miért a magyarok a leg­op­ti­mistábbak a visegrádi négyek közül? Mi lehet az oka a politikai hovatartozás szerinti megosztottságnak, és mi az az egy kérdés, amelyben mégis egyetért fideszes és ellenzéki fiatal?