Magyar Narancs: Első szépirodalmi köteted női tematikája olyan aktuális kérdéseket boncolgat, hogy már-már azt gondolná az ember, divathullámot lovagol meg.
Babarczy Eszter: A novelláknak körülbelül a fele jóval korábban keletkezett, a Szülök című már húszéves, szóval a kötet nem tudatos reakció jelenünk legégetőbb kérdéseire. Egyszerűen összegyúrtam a régieket az újakkal, és elküldtem a Jelenkor Kiadónak. Ők pedig láttak benne fantáziát.
MN: Arra nem kaptam választ a novellákból, hogy miért válik a nő mindig áldozattá.
BE: Ezek a szövegek nem arról szólnak, hogy a női szereplő egyszerűen áldozat. Olyan nő, aki belemegy helyzetekbe, amelyekbe nem kellene. Van benne egyfajta hajlam az önsorsrontásra. Azt akartam bemutatni, hogy pszichológiailag mennyire sérülékeny egy nő azokban a szituációkban, amikor maga sem tudja, hogy megerőszakolják. Nem magától értetődő, hogy egy férfi nem nyúlhat hozzám, ha azt mondom neki, hogy nem. Ezért ezek a novellák a #metoo előtti tapasztalatokról szólnak. Olyan nőről, aki még nem ismeri azt a határozottságot, amire az elmúlt pár év kulturális diskurzusa is megpróbálja felhívni a figyelmet.
| ||
MN: Ebben az önsorsrontásban, határozatlanságban a családi vagy a társadalmi traumáknak van nagyobb szerepe?
BE: Mindkettőnek. A személyes történetemnek része, hogy történelmi traumák adódnak tovább a családon belül. A történelmi traumák genderalapon eloszlanak, vagyis a férfi tettes, a nő meg áldozat lesz. Személyes történeteim ezek, ugyanakkor fontos, hogy a társadalom, amelyben női főszereplőm felnő, magától értetődőnek tekinti ezeket az aszimmetriákat, vagyis azt, hogy a férfi lehet erőszakos. És ennyiben túlmutatnak a saját családi traumáimon.
MN: Hogyan reagált az irodalmi közeg?
BE: Nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam, két érzékeny kritika is megjelent. Úgy tűnik, a magas irodalom fogadja jól a könyvet. Ugyanakkor sok levelet is kapok olyanoktól, akik az itt feldolgozott élmények és tapasztalatok egy részében saját magukra ismernek.
MN: Férfi olvasóktól is?
BE: Igen, meglepően sokat. Azt mondják, rengeteget tanultak a könyvből arról, mit jelent nőnek lenni.
MN: Van női és férfi irodalom?
BE: Klasszikus liberális felfogással mindig is azok közé tartoztam, akik szerint nincs női meg férfiirodalom, hanem tisztán csak irodalom van. De amikor összeraktam ezt a könyvet, rájöttem, hogy ez bizony női könyv, hiszen nagyon hangsúlyosan női tapasztalatokat dolgoz fel. Ezt nem lehet nem tudomásul venni. Most sem gondolom, hogy a női irodalom különbözik a férfi irodalomtól, de mégis van benne egy közös női tapasztalat, amire a nők, például felolvasásokon, sokkal érzékenyebben rezonálnak.
MN: Terápia volt megírni A mérgezett nőt?
BE: A traumákról akkor tudsz írni, amikor feldolgoztad őket. Ez persze nem jelenti azt, hogy magának az írásnak ne lenne terápiás hatása. De ez már nem a jajkiáltás. Már nem fetrengsz a kínban. Hanem emlékszel arra, hogy fetrengtél benne.
MN: Borzalmas nőnek lenni?
BE: Nem. Nőnek lenni jó is. Boldog szerelmek és jó szexuális tapasztalatok is vannak.
MN: De nem ebben a könyvben.
BE: Nem gondolom, hogy a világ ennyire sötét. Az én tapasztalatom sem csak ez.
MN: Haragszol a férfiakra?
BE: Egyáltalán nem. Még abban sem gondolkodom, hogy férfivilágban élünk. Az ember részben maga alakítja a sorsát. A szereplőm a maga sok változatában bénázik. Nemcsak áldozat, hanem választja is az áldozattá válást. A szöveg mélyén meghúzódó gondolat, hogy létezik az a családi dinamika, amelyben a nők állandóan áldozattá válnak, és ezért természetesnek is veszik, hogy ők áldozatok. Fontos, hogy erre az olvasó is ráébredjen. Ha a könyvemnek terápiás hatása van, akkor annak is kell, hogy legyen terápiás hatása, hogy van választásunk.
MN: Meg lehet szakítani ezt az önsorsrontó folyamatot?
BE: Meg kell.
MN: A novelláidban nem történik meg.
BE: Ott nem, de az életemben megtörtént.
MN: Társadalmi szinten lehet a #metoo ennek az egyik állomása? A Marton- és a Gothár-ügy egy-egy lépcsőfoka ennek?
| ||
BE: Az a generáció, amelyhez Gothár is tartozik, úgy gondolta, a tehetség feljogosítja arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy normális emberek nem viselkednek. Hogy a tehetséges, alkotó emberre nem vonatkoznak a morális szabályok. Fantasztikus érzés átélni, hogy változik a kultúránk, és a Marton- és Gothár-ügy is végső soron arról szól, hogy ez többé nem oké, mostantól komoly következményei vannak.
MN: Azért a Katona elég sután intézte ezt az ügyet.
BE: Igen, mert annak felismerése, hogy a morális elvek vonatkoznak a tehetséges, alkotó emberekre is, új a magyar kultúrában. Ezt a Katonának is fel kellett dolgoznia, és ügyetlenkedve, de végül adekvát választ adott, felbontotta a rendezővel a szerződést.
MN: A mérgezett nő fogadtatását illetően mitől féltél a legjobban?
BE: Hogy az irodalom nem fogadja be. Mert esszéista-publicistaként vagyok beskatulyázva, ráadásul régebben sokat beszéltem nagy nyilvánosság előtt tévéműsorokban.
MN: Hogyan értékeled most az akkori megmondóember-korszakodat?
BE: Meglehetősen negatívan.
MN: Miért? Nem értesz egyet korábbi önmagaddal?
BE: A médiavilág, ahol a megmondószerep működik, nagyon felületes és nem tudja igazából a maga komplexitásában megragadni a problémákat. Az irodalom sokkal komplexebben tud a valósághoz nyúlni. Ezért is tértem vissza hozzá. A megmondószerep viszont nem tett jót nekem. Bele is futottam egy óriási pofonba.
MN: A kétharmados sztorira gondolsz? Felelevenítenéd?
BE: Az volt az érvelésem, hogy Magyarországnak szüksége van erős kormányra, és nem baj, ha a Fidesz kétharmadot kap, mert például az akkoriban felhalmozódott óriási önkormányzati adósságokat rendbe lehet tenni. Sokan támadták az álláspontomat, és most már azt gondolom, valóban nagyon naiv voltam.
MN: Miért voltál naiv?
BE: Beszélgettem fideszes politikusokkal, akik keresték a kapcsolatot velem, és mindenféle dolgokat mondtak, amiket elhittem. Elhittem, hogy konszolidációra, a kultúrharc felszámolására törekszenek. Meggyőződésem, hogy akikkel beszéltem, és neveket nem mondhatok, komolyan is gondolták. Jóhiszemű voltam, de ezt nem engedheti meg magának az ember a politikában. Mivel a televíziós szereplések következtében felületes lettem, az a cikk is felületes lett, amelyben mindezt megfogalmaztam, amit máig nagyon sajnálok.
Utána elhallgattam, mélyen magamba néztem és arra jutottam, hogy a publicisztika műfaja elhiteti az emberrel, hogy tudja, mit akar mondani. Van egyfajta retorikai sodrása, ami arra készteti, hogy minél erősebb kijelentéseket tegyen és így az árnyaltság ellen hat. Ezzel a könyvvel, A mérgezett nővel viszont, úgy érzem, sikerült visszatalálnom az árnyaltsághoz.
MN: A közéletből viszont eltűntél.
BE: Elveszítettem a közegemet. Azzal váltam hírhedtté, hogy túl nagy a megértés bennem a másik oldal iránt. A kétharmados cikkel be is bizonyítottam, hogy ez teljes ostobaság. De én kitartok amellett, hogy kell a megértés. Nem lehet úgy élni egy országban, hogy minden második emberről azt gondolod, hogy szörnyeteg.
Csak úgy lehet élni, hogy minden második emberről azt gondolod, hogy nem értünk egyet. Ez a liberális alap. Az ideológia nem lehet fontosabb, mint megérteni mások sérüléseit és sebeit. Carl Schmitt-tel szólva, ha hagyjuk, hogy az ellenség definiáljon minket, akkor valóban náci világban élünk. De én nem akarok úgy élni.
MN: Egyfajta pszichológiai coming out volt a 2010-es évek elején, amikor a bipoláris depressziódról beszéltél.
BE: A magyar sajtóban alapvetően még mindig bűncselekmények kapcsán beszélnek pszichés zavarokról. De kis előrelépések történnek. Például a Magyar Pszichiátriai Társaság többször meghívott, mint tapasztalati szakértőt. Idétlen kifejezés olyan emberekre, akik valamilyen pszichés betegséggel élnek. De azt az erőfeszítést tükrözi, hogy ebben a történetben azoknak is van nézőpontja, akik érintettek.
És ez számít. Ahhoz képest meg, amikor a bura.hu címen elérhető lelkisegély-szolgálatot megalapítottam 2000-ben, tényleg óriási áttörés történt. Persze főleg Nyugat-Európában, ahol hozzáférhetőek tartalmak az interneten, hírességekről megtudjuk, hogy milyen problémákkal küzdenek, és nincs stigmatizáló hatása. Azt gondolom, ez előbb-utóbb Magyarországon is érezteti a hatását.
MN: A kormánymédia idegengyűlölő, a másság minden formáját tagadó politikája mintha nem efelé mutatna. Ráadásul egyre nagyobb a politikai polarizáltság.
BE: A magyar politikai polarizáltság olyan szinten van, mint az amerikai. A világon mindenhol növekszik a polarizáltság.
MN: Milyen választ lehet erre adni ma Magyarországon?
BE: Nem ellenséget kell kreálni, hanem hidakat építeni azok felé, akiknek valamilyen lelki szükségletére választ ad ez a fajta, jelenleg uralkodó autoriter hatalomgyakorlás. Igazából Kádár apánkat vágyják vissza. Hihetetlen a Kádár-rendszer iránti nosztalgia. Ezt aknázta ki Orbán. Nem hiszem, hogy ő fasiszta lenne, azt se gondolom, hogy antiszemita lenne.
MN: De teret ad a szélsőséges nézeteknek, erőknek.
BE: Azok az erők már ’90-ben elszabadultak. Zsidó származásúként én magam is túl hisztérikusan reagáltam ’90-ben arra az első sokkra, amikor megjelentek az idegenellenes nézetek. Megsebzett emberek ostoba nézetei. A sebzett a kulcsszó. Pszichológiailag sebzett emberekről van szó, akik elvesztették a biztonságérzetüket. Egyszer írtam egy elemzést, az volt a lényege, ha a régiót nézzük, Magyarországon a legmagasabb a félelem, félelem a bizonytalanságtól, az idegentől, az újtól, a változástól.
| ||
MN: Mi táplálja a magyarok félelmét?
BE: Nem tudom. Lehet, hogy a Kádár-rendszer viszonylagos biztonságának elvesztése. Történelmet is tanítok a MOME-n, az órákon gyakran vetítem Schiffer Pál A Videoton-sztori című háromrészes dokumentumfilmjét. Abból világosan látszik, hogyan mennek tönkre azok az emberek, akik kiesnek egy ilyen kádári biztonságból, szinte mindegyik a pszichiátrián végzi. Ez a félelem mentálhigiénés probléma.
A liberális értelmiség annak idején érzéketlen volt erre a sebezhetőségre. Mivel ők eleve egzisztenciális kiszolgáltatottságban éltek, a biztonság elvesztésének traumájára érzéketlenek voltak. Persze, senki nem tudta ’90-ben, hogy mi lesz. Bizonyos értelemben mindenki naiv és jóhiszemű volt. De amíg ezt a félelmet nem értjük meg, nem jutunk előre.
MN: A megértés iránti vágy mintha hiányozna a társadalom mindkét pólusából. Nem vagy túl optimista?
BE: Sőt annyira pesszimista vagyok, hogy úgy gondolom, egy társadalomnak vannak kulturális vonásai, melyek szinte megváltoztathatatlanok, mert folyamatosan újratermelik önmagukat. A kádári mentalitás olyan erős, hogy ezzel szembemenni lehetséges, de generációváltást igényel ahhoz, hogy egy skandináv típusú, jogkövető, a kölcsönös tiszteletben érdekelt társadalmi mentalitás megvalósuljon. Nagyon fontos szerepe van annak, hogy a fiatalok utaznak.
MN: Sok közülük vissza se jön.
BE: Ez így van, de ott van például a Momentum, főleg olyan fiatalokból áll, akik elmentek és visszajöttek. Aki nem jön vissza, annak is van kulturális hatása a saját családjára, az ismerőseire. Szóval annyiban vagyok nagyon pesszimista, hogy azt gondolom, a félelemtől megszabadulni nagyon lassú folyamat, legalább száz év. Ami nem jelenti azt, hogy nem dolgozhatunk rajta.
MN: Te sosem akartál elmenni?
BE: A ’90-es évek elején elmentem Amerikába, de amikor anyám haldoklott, visszajöttem. Családi ügyek miatt maradtam itthon. Elmehetnék, lehet, hogy egzisztenciálisan jobban élnék, de nem szabadulnék meg Magyarországtól. Nekem már mindig az lesz a fontos, hogy itt mi történik.
(Interjúnk erdetileg a Magyar Narancs hetilap 2019. december 18-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)
