Ki volt a történelemben az első hímsoviniszta, aki orvosi kérdést csinált a női nemi vágyból? És mi köze ennek a vibrátorhoz? E zavaros történetet Rachel P. Maines: Az orgazmus technológiája, a "hisztéria" és a vibrátor, és a nők nemi kielégülése (The Technology of Orgasm, "Hysteria" and the Vibrator, and Women`s Sexual Satisfaction) című munkája alapján szálazza szét szerzőnk.Anői orgazmus medikalizálásának első elektromos eszköze a vibrátor volt ugyan, de előtte manuális, mechanikus és hidraulikus felszerelések egész sora segítette a nőgyógyászatot a "hisztérikus rohamok kezelésében". Az a tény, hogy a női maszturbáció bűnét és annak esetleges eszközét a modern kor rehabilitálta, csak azt mutatja, hogy az androcentrikus, azaz férfiközpontú szexualitás paradigmáját korunk is csak részleteiben vizsgálta felül, egészében még nem.
Hippokratésztől Freudig
Alemarianus Petrus Forestus 1653-ban írt orvosi szakkönyvének női betegségekről szóló fejezetében a következőt javallja a hisztéria (méhkór, szó szerint: méhből eredő) kezelésére (mely nyavalya kötetében praefocatio matricis, vagyis anyafojtogatás címen szerepel): "Mikor ezen tünetek jelzik, szükségesnek tartjuk, hogy bábát hívjunk segítségül, hogy az asszony a nemi szervet masszírozza, egyik ujját beléhelyezve, liliom-, pézsmagyökér-, sáfrány- vagy kikericsolajat használva, és ily módon izgassa [a beteget] addig, amíg a roham csúcspontra nem jut."
A nemi szerv orgazmusig történő masszírozása a régi korokban általános gyakorlat volt, végrehajthatta bába és orvos is. E gyógymód leírása szerepel már a hippokratészi korpuszban, Celsus munkáiban az időszámításunk utáni első, de egy sor szerzőnél még a tizenkilencedik században is.
Platón még szerencsés helyzetben volt, és gondolhatta azt, hogy szervi oka van a bajnak. Hírhedt leírása szerint a tüneteket "az állat az állatban" okozta: a méh kötetlen voltánál (még nem fedezték fel a méhszalagokat) és izgága természeténél fogva mint valami állat, kóborol a női testben (a másik állat), és ha túl közel kerül a tüdőhöz vagy a szívhez, "fojtogatja az anyát", fulladást, zihálást okoz.
Ambroise Paré (1517-1590) szerint "azoknak, akik megszabadulnak a méh fojtogató rohamától, akár természetes, akár művi úton, a szín visszatér arcukba, állkapcsuk ellazul, nem csikorgatják tovább fogukat (...) Főleg azoknál, akiknek méhszáját is megcsiklandozta a bába ujja, sűrű és vastag mag jön, ezen nedv vagy mag hullása után pedig a méh visszaáll előző, természetes állapotába és helyére, (...) és a tünetek is lassan alábbhagynak."
Az általános elképzelés szerint a női szexualitás a szülésben leli értelmét, és a férfi magömlésében örömét. Az a nő, amelyik ennek nem felel meg, frigid, engedetlen, de legalábbis nagyon beteg. E nézet épp a szexualitás normális működését, azaz a klitorális orgazmussal nyert kielégülésre való vágyat tekintette betegesnek. Természetesen egyik szerző és/vagy orvos sem gondolta úgy, hogy betegeit szexuális kielégüléshez segíti, amikor nemi szervét masszírozza. Ehhez az is hozzájárult, hogy a női nemi szerv részeit ekkoriban még nem különböztette meg a szakirodalom; a szakemberek magánéletében sem lehetett mindennapos tapasztalat a női orgazmus. Elképzelhető persze az is, hogy merőben társadalmi álcáról volt szó, és a lelke mélyén minden résztvevő tudta, mi az ábra. Emellett szól, hogy a doktorok nagy része nem kedvelte a műveletet, s ebben erkölcsi fönntartások játszhattak részleges szerepet.
A XVIII., XIX. században, az anatómia fejlődésével pontosabb leírásokat kapunk a hisztérikus roham természetéről: a hüvely és a rektális záróizom ritmikus összehúzódásáról, a vizelési inger teljes elnyomásáról mint elengedhetetlen összetevőről tájékoztatják a kollégákat a nagy tudású szerzők. Az orgazmuson kívül viszont nincs olyan biológiai folyamat, melyben mindhárom tényező egyszerre jelentkezik. Ez nem akadályozta meg a doktorokat abban, hogy ragaszkodjanak androcentrikus világképükhöz. Albert Hayes 1869-ben így írt: "A női újratermelő ösztön oly erős, hogy a szervezet minden részébe kisugárzik. Ha bármilyen oknál fogva rendellenesség lépne föl benne, képes zavart okozni minden részlegben, ahol szeszélyét követve tombolni és őrjöngeni kezd." Az androcentrikus modell nőképe önellentmondásra épül: egyrészt a női nemi ösztön oly erős, hogy kielégítetlenül hagyva teljes felfordulást okoz testben és lélekben, másrészt nem is létezik. Richard von Krafft-Ebbing szerint "a nőnek, ha testileg és szellemileg ép, és rendes nevelésben részesült, szinte nincs is érzéki vágya. Ha nem így lenne, a házasság és családi élet csak üres szavak lennének."
Freud bécsi praxisának kezdetén maga is fizikai terápiával kezelte hisztérikus betegeit, s csak mikor ez csődöt mondott, nyergelt át a lélekbúvárságra. Rossz nyelvek szerint nem véletlen, hogy az az ember, aki oly kevéssé tudta, mit is akarnak a nők, sikertelennek bizonyult az altesti masszázs frontján. Forradalmiságát tehát nemhogy kényszer motiválta, de nem is volt annyira forradalmi. Ougourlian szerint: ha a Galen-féle teóriában egyszerűen csak behelyettesítjük a "visszafogás" szót a freudi "elfojtással", a "purgációt" a "katarzissal", "könnyen felfedezhetjük a maga feltételezett eredetiségében a freudi szexuális neurózis elméletet". Freud újítása abban merült ki, hogy elismerte és mintegy új paradigmává tette a tényt, miszerint a nőknek van klitorális orgazmusuk. De új paradigmáját a régi, androcentrikus modellben helyezte el, s a hagyományok embere maradt annyiban, hogy ezt az orgazmust az éretlen szinten megrekedt szexualitás kifejezéseként értelmezte, és elődeihez hasonlóan betegségként kezelte.
Fürdőkúra
Bár a természetes forrásoknak ősidők óta gyógyerőt tulajdonítottak, és a női termékenységre gyakorolt pozitív hatásról nem szoktak megfeledkezni, a fürdőknek mindig is volt egy másik, az ápoltsággal és kikapcsolódással összefüggő funkciójuk. Masszőrök emberemlékezet óta működtek ezen intézményekben, mind az ó-, mind a középkorban. Valószínűsíthető, hogy szolgáltatásaik közé tartozott az "intim masszázs" is. A XIX. század divatos fürdőhelyeiről kialakult képhez hozzátartoztak a szerencsejátékok, az ivászat, a prostitúció is. Geoge Simenon a kaszinózást is a kúra részeként emlegette, Iris Murdoch szerint "kimondhatatlan bűnök" alapozták meg az üdülőhelyek sötét hírnevét.
Az első ismert és fergeteges sikerűnek mondott hidroterapeuta az osztrák Vicenz Priessnitz volt. ` aknázta ki először a fürdőkúrák nagy előnyét a hősiesnek tartott sebészettel szemben: azt tudniillik, hogy a beteg a kezelés közvetlen következményeként soha nem halt meg (ha jobban nem is lett). Módszere egyszerű volt: a víz önnön nehézkedését használta föl erős vízsugár kialakítására. Női panaszok gyógyítására Kneipp apát is a medence irányába pumpált vizet javasolt. A vízkúra "magától értetődően ajánlkozott" a hölgyközönségnek; amíg a férfiakat enyhe rettegéssel töltötte el a három-négy méter magasból lezúduló víz ereje, addig az a gyengébbik nemet egyenesen felvillanyozta. Egyesek a "tus" serkentő hatását a pezsgőfogyasztáshoz hasonlították, mivel hangulatuknak éppoly emelkedettséget és könnyedséget kölcsönzött.
Nagy-Britanniában a leghíresebb fürdővárosok Malvern, Tunbridge Wells és Bath voltak, az utóbbi nemesi és királyi üdülőként is működött. A "gyógytusok" bevezetésekor 80 000 fürdőző gyűlt össze a városban. 1896-ban W. B. Oliver így írt a híres orvosi szaklapban, a Lancetben: a hidromasszázs remek "mechanikus közvetítője az ütő és vibráló hatásoknak, melyeknek a vazomotorikus (érmozgató) rendszerre gyakorolt jótékony befolyása az álló vízben való fürdőzés minden formáját fölülmúlja".
Amerika is kapva kapott az új koncepción, mely az egészség és luxus ötvözésével a "jó életet" testesítette meg. New York állam leghíresebb fürdővárosa, Saratoga közönségének jó része semmilyen bajban sem szenvedett, így az országos ismertségnek örvendő ügető és kaszinó látogatásában sem akadályozta őket semmi. A nők voltak az itteni fürdők legfeltűnőbb és legnagyobb hasznot hajtó látogatói is. Az intézmények svéd mozgásterápiát, török, gőz- és elektromos fürdőt, vízkúrát, gépi vibrációt, mágneses kezelést és egészséges étrendet reklámoztak. Russel Thacher Trall amerikai hidroterapeuta azt írta 1873-ban, hogy a nők isten adományai az orvosi hivatásnak, hiszen "az amerikai praxis háromnegyed része a sajátosan női kórok gyógyításának szenteli magát", ami nem meglepő, ha tudjuk, hogy egyes becslések a női lakosság háromnegyedét gyengélkedőnek ítélték. Az ebből származó jövedelem a szövetségi költségvetés felének felelt meg.
A hisztéria kezelése Mekkájának a XIX. században a párizsi Salpetriére klinika számított. Freud is itt töltötte inaséveit, mentora Jean-Martin Charcot főorvos volt. Eleinte csak rázós vonatozást és lovaglást javallottak a hiszterioneuraszténiás tünetek kezelésére. Később vízkúrát, mechanikus és elektromos ütögető és vibráló masszázskészülékeket is alkalmaztak, melyek közül mai szemmel legzseniálisabbnak a rázkódó karosszék és a vibráló sisak tűnik - már majdnem elvarázsolt kastély! A betegek férjét szóbeli tanácsokkal látták el, melyek közül leghíresebb a Freud által lejegyzett intés: Tachez donc!, azaz ne adja fel, bár kétséges, hogy Freud ugyanazt értette a homályos célzáson, mint Charcot doktor. A főorvos több dolgozatot adott közre a témában, ám ezekben nem említi a hisztéria egyértelműen szexuális kóroktanát. E tudásáról csak szóban, bizonyára suttogva számolt be, és így örökíthette leghíresebb tanítványára is.
"A vibrálás maga az élet"
- olvashatjuk egy 1913-ban a chicagói Lindstrom cég által kiadott vibrátorhirdetésben. "Az éveket varázslat módjára tünteti el. Egész testének minden idege, minden szövete bizseregni fog saját, hosszú álomból fölébresztett energiái hatása alatt. A fiatalság minden öröme és zamata lüktet majd önben. Sűrű vörös vér árad szét ereiben, és az élet örömét végre valóságként élheti meg. Önbecsülése is százszorosára növekszik." Amerikai kézimunka-magazinokban hasonló képes reklámok százai jelentek meg a századfordulótól a harmincas évek végéig. A tizenkilencedik század végén a vibráló elektromos készülékek még csak orvosok számára készültek. Általában ággyal együtt, ennélfogva drágák és nagyok voltak, mint például a híres vonatról elnevezett Chattanooga. A vibrátort Rachel P. Maines mint "tőke- és munkaerő-helyettesítő találmányt" írja le, mert a vízkúrához képest sokkal kisebb befektetést, a manuális masszázshoz képest pedig kevesebb kézi erőt igényelt a doktor részéről.
Az első vibrátorok valószínűleg vízerejűek voltak, 1734 körül feltehetőleg ilyesféle szerkezetet barkácsolt össze egy bizonyos St. Pierre abbé, trémoussoir néven. Később a kicsiny, kézi rugóval felhúzható szerkezetek terjedtek el. Az elektromechanikus készülék feltalálójaként Joseph Mortimer Granville-t tartjuk számon, őelőtte a svéd Gustav Zander gőzhajtású, nagyméretű, rögzített gépe örvendett népszerűségnek a hidroterapeutikus intézményekben. Ez "orvosi dörzsölő szerkezet" néven futott.
A villanyáram és az elektromos háztartási készülékek elterjedése, no meg a fogyasztói középosztály növekedése megnyitotta az utat a vibrátor privát használatának reklámozása előtt. A betegség- és gyógyeszköz-paradigma társadalmi álcaként szolgált. E hullámnak a készülék szexuális jellegének további tagadhatatlansága vetett véget. Ebben a harmincas évek pajzán-pornó filmjeiben játszott szerepük, másrészről Freud a ludas, aki egyértelművé tette, hogy a klitorisz dörzsölése orgazmushoz vezet, ráadásul a rossz fajta, alacsonyabb fejlődési fokon megrekedt szexuális örömhöz. A fogyasztók így már nem is bizsergető, gyógyító varázslatot hajtottak volna végre magukon, hanem önkielégítést.
1952-ig kellett várni arra, hogy az Amerikai Pszichiátriai Társaság levegye betegségei lajstromáról a hisztériát. A Master- és Johnson-, illetve a Kinsey-jelentés már jelezte, hogy az amerikai női lakosság túlnyomó többsége nem teljesíti kötelességét, és nem felel meg az androcentrikus modellnek: 70 százalékuk nem élvez el a behatolás alatt. A 60-as évek szexuális forradalma már más szemmel nézett az önkielégítésre, a tantra Nyugaton elterjedt változatai szerint önmagunk szeretete az alapja, nem pedig ellentéte mások szeretetének. A 70-es évek feminizmusa empirikus tudásra alapozva, alapjaiban támadta az androcentrikus modellt. Immár férfi szexkutatók is hangsúlyozták, többek között Foucault, hogy a szervezet normális működése, főleg a nők esetében, gyakran medikalizálódott a történelem folyamán. A menstruáció, a szülés, a szexualitás ékes példái ennek az elméletnek. Az orvostársadalom maga alkotja és alakítja ezeket a paradigmákat, melyek szerepe az, hogy egyszerre krónikásai és döntőbírái legyenek nemi viselkedésünknek - legalábbis a normatív androcentrikus modell szerint. E modell folyamatosan felülírja az empirikus tapasztalatot, a normális női szexualitást betegségként, a ritka előfordulást pedig normaként állítja be. Makacssága csak a ptolemaioszi világkép makacsságához hasonlítható. Igaz, mára egészen messzire eljutott, és a női orgazmusnak is talált pozitív szerepet: a férfi ego fényezését.
H
A könyv után is maradnak persze jócskán megválaszolandó kérdések. Ha a szexualitás szerepe a fajfenntartás, akkor az evolúció során miért nem került a csikló a hüvelyen belülre? Előző devianciadolgozatunk válasza az lenne, hogy a szexualitás evoluciós szerepe nemcsak a fajfenntartásban, de a kommunikáció kialakításában és a kreatív impulzus kifejlesztésében is keresendő. A nagy posztfeminista kérdés tehát az, hogy miért ne lehetne egyszerre behatolás és csikló általi orgazmus. És ha lehet - mert lehet -, miért ne arra törekedjünk, hogy e kommunikációs és kreatív készségeinket mindkét nem ebbe az irányba fejlessze - ahelyett, hogy újabb biológiai öncsalásba és nemek háborújába bocsátkoznánk?
Forrai Éva
