Magyar Narancs: 2015-ben közösen pályáztak a londoni National Theatre vezetésére, de végül nem önöket választották. Mit gondolnak, mi egy nemzeti színház feladata?
David Lan: A vezető intézménynek kellene lennie, együtt kellene dolgoznia a különböző hagyományokból érkezőkkel, reflektálnia kellene arra, ami az országban történik, de úgy, hogy tisztában van az ország történelmével, művészettörténetével, és együtt kellene működnie a világ más részeinek színházaival is, ahogy az ország együttműködik más országokkal. Kell egy olyan hely, ahol a társadalmon belüli konfliktusokra és kiegyezésekre lehet reflektálni.
MN: Nevelnie is kell, vagy csak bemutatni?
David Lan: Évekig vezettem színházat, és utálnám azt gondolni, hogy a munkám csak a nevelés volt. Inkább azt mondanám, hogy a színháznak párbeszédet kell folytatnia. A művészet a párbeszédről szól. Állandóan egymással beszélgetünk, a kérdés az, hogyan kapcsolódunk be ebbe a párbeszédbe.
| ||
MN: Jártak színházban, amíg Budapesten voltak?
Stephen Daldry: Igen, megnéztük a Tartuffe-öt a Katonában. Kiváló előadás.
David Lan: Imádtam a színházat magát is, fantasztikus hely.
Stephen Daldry: És a közönség is fantasztikus volt, nagyon eleven, fiatal és izgatott.
David Lan: Mivel jól ismerjük a darabot, nagyon érdekes volt látni és megpróbálni megérteni, mit jelent a Tartuffe itt és most ennek a közönségnek. Találgathatnék, de valószínűleg nem lenne igazam.
MN: Mit gondolnak arról, hogy az államilag finanszírozott színházak életébe beleszólhat az állam, vagy hogy a nemzeti gondolatot kell megjeleníteniük?
Stephen Daldry: Azt hiszem, mi az Egyesült Királyságban szerencsések vagyunk, mert egy színházat sem finanszíroz közvetlenül az állam. Az állami támogatás egy független intézményhez kerül, ez az Arts Council. Ezt kimondottan azért hozták létre, hogy a kormány ne szólhasson bele abba, hogy például a National Theatre mit állítson színpadra és mit nem.
David Lan: Az igazi ellenség szerintem a közhelyesség. Vannak időszakok egy ország történelmében, amikor fontos lehet a nemzeti gondolat megjelenítése, ez volt például a II. világháború idején. Valamilyen művészeti csoda folytán az ilyen körülmények között született alkotásoknak egy része is kiváló volt. De ez a ritka, általában az ilyen alkotások csak közhelyesek.
MN: Hallottak a botrányról, a budapesti Operaház Billy Elliot-előadásáról? Egy kormánypárti napilapban egy véleménycikk melegpropagandának nevezte az előadást, és azt sérelmezte, hogy mindez közpénzből történik egy nagy presztízsű intézményben.
Stephen Daldry: Igen, természetesen hallottunk róla, és nagyon megdöbbentünk. Nem is igazán értettük, hogy ez az ellenkezés honnan jött, vagy hogy miért érezték úgy, hogy ez melegpropaganda. Azért furcsa, mert ez volt az első alkalom, hogy ilyesmivel találkoztunk, pedig Dél-Amerikától Japánig sok helyen színpadra állították a darabot. Akkor eljöttem, és megnéztem az előadást, nagyon jó volt, és a közönség is nagyon jól szórakozott.
MN: Hogyan kellene a színháznak a Brexitet kezelnie?
David Lan: Elég sok előadás született a Brexitről és Anglia helyzetéről. Én most nem csinálok előadást, de azért megvan a magam véleménye. A színházban világossá kell tenni, hogy mi történik most, de nem propagandisztikus módon. Mindenki olvas újságot, beszél emberekkel, de a színháznak valami olyasmit kell megmutatnia, amit nem tudtunk, vagy egy új perspektívát bemutatnia.
MN: Ön hogyan csinálna előadást a Brexitről?
David Lan: Valószínűleg a Lear királyt vinném színre, a királyság felosztását. Talán pont ez az, ami most történik, és a kezdetektől hibás az elgondolás. Én nagyon Brexit-ellenes vagyok, szerintem komoly hiba, de azt hiszem, megértem, hogy egyes emberek miért szavaztak az EU-ból való kilépésre. Érdekes lesz látni, hogy a kilépés megoldja-e azokat a problémákat, amelyeket szerintük meg kell oldani: a szegénységet, a munkanélküliséget, a tehetetlenség érzését.
Azt nem gondolom, hogy a bevándorlás olyan komoly probléma lenne, mint amilyennek beállítják, csak része egy beszédmódnak, amely manapság divatos. Az a szomorú, hogy tíz-húsz évbe fog telni, mire megtudjuk, a Brexit tényleg megadja-e az embereknek, amit vártak tőle. Amúgy nagyon kevés művész Brexit-párti.
MN: Mit jelent a Brexit a művészeti életben?
David Lan: Nagyon sok mindent nagyon sok szinten. Nagy-Britannia évszázadok óta része Európának politikai, társadalmi és kulturális értelemben is, és ennek nem lehet véget vetni a kilépéssel. Létezik egy közös kulturális hagyomány. Lenyűgözött, hogy Budapesten van egy Shakespeare-szobor a Duna-parton, de tényleg Shakespeare áll Schiller vagy akár a közép- és kelet-európai nemzeti drámaírók mögött is. Ez egy közös kultúra. Az angol színház egyébként nagyon provinciális, de a tánctársulatok és a zenekarok állandóan Európában turnéznak, számukra a Brexit komoly törést okoz, és aggódnak is miatta.
MN: Mit ért az alatt, hogy az angol színházi szcéna provinciális?
David Lan: A provinciálist lehet durva vagy udvarias értelemben is venni. Én arra gondolok, hogy semmit nem tudunk az európai színházról. A színházaknak Angliában régóta nagyon kevés kapcsolatuk van a francia, német, olasz vagy akár magyar és lengyel társulatokkal és színházi hagyományokkal.
Stephen Daldry: Azért vannak kivételek, például a Barbican Centre.
David Lan: Igen, a Barbican nagyon fontos és meghatározó előadásokat hív meg Európából, de jóval kevesebb pénzből gazdálkodik, mint korábban, akárcsak mindenki más. A Royal Court Theatre-nek is van néhány kapcsolata más országokkal. A National Theatre-ben viszont csak olyan külföldi rendezők vannak, akiket még én hívtam meg az országba, egy kivétellel, akinek nem is igazán szerettem a munkáit.
Azt hiszem, ez részben azért van így, mert Angliának ott van Shakespeare, és ezért mindenki azt gondolja, hogy mi vagyunk a legjobbak a világon, az angol színház eladja magát. De ez olyan, mint amikor egy gyerek azt mondja, hogy én vagyok a világ ura, csak mert nem ismeri a világot. Szerény véleményem szerint az angol színház nem a legjobb a világon. Az amszterdami, berlini, varsói, szentpétervári színházi élet sok tekintetben sokkal kifinomultabb, mint az angol.
MN: Mitől lesz kortárs egy előadás?
David Lan: A Broadwayn most játszott darabunkat (The Inheritance) az elmúlt öt évben írták, az nem kérdés, hogy kortárs. Azok a darabok, amelyeket a mi életünk előtt írtak, akkor lesznek kortársak, ha egyszerre több minden történik a színpadon: az előadás hű marad a darab eredeti jelentéséhez és az író szándékaihoz, amennyire ezeket megérthetjük, és ezzel együtt hű ahhoz a pillanathoz is, amelyben megnézzük.
| ||
Két különböző idősík hat egyszerre egymásra. De ezt nem lehet elérni, ha közben azt gondoljuk, hogy például Ibsen elkövetett néhány hibát, nem értette meg az embereket, és majd mi kijavítjuk a darabot. Brechtnek van egy költeménye, amelyben benne van minden, amit tudni kell a kultúráról a jelen világban, de a legfontosabb állítása az, hogy amikor színházban vagy, akkor is a világban vagy, de mélyebb értelemben. Ez az, amitől a színház kortárs lesz. Brecht azt is mondja, hogy ami előtted történik, az most történik, és csak egyszer. Ez az élő párbeszéd.
MN: Miközben a film egyszer elkészül, és aztán befejezett.
Stephen Daldry: Attól, hogy a színház a jelenben történik, tudatos tevékenységet igényel a nézőtől. Szerintem a színház lehet álomszerű, de akkor is tudatosabb, míg a film inkább tudatalatti.
David Lan: Ez érdekes, szerinted akkor a film álom.
Stephen Daldry: Egy álomvilág. Leginkább egyéni tapasztalat, és bár fel lehet ébredni az álomból, és körbe lehet nézni, látni, hogy ott vannak más emberek is a moziban, akik veled nevetnek, de összességében egyszemélyes élmény. Eközben a színház tudatos műfaj, és ebből fakadóan politikai. A mozi tudatalatti, és ezért politikailag sem olyan lényeges.
David Lan: Nekem más az elméletem a filmről. Szerintem filmnézéskor ami valójában történik, az az, hogy ülünk a sötétben, és csillogó fényeket nézünk a távolban. Ez kellemes, jólesik, de ami a vásznon történik, az valójában csak másodlagos. A színházban viszont nincsenek csillogó fények a távolban.
MN: És hogy viszonyulnak ehhez a sorozatok?
David Lan: Szerintem már nincs különbség film és sorozat között. A platform megváltozott, de a mód, hogy a történetek hogyan jutnak el a közönséghez, mindig is változott. Én mindig is szerettem a hosszú drámákat, és ebbe beletartozik bármi a háromfelvonásos struktúrával (előkészítés-konfliktus-megoldás), ez lehet egy négyórás dráma vagy egy sorozat is.
MN: A királynőről az elmúlt években készült film, színdarab és sorozat is. Mi a különbség a különböző médiumoknál?
Stephen Daldry: Peter Morgannel csináltuk a The Audience című előadást, és arra jutottunk, hogy a téma maga is érdekes, ezért elvittük a Netflixhez, hogy megcsináljuk A korona című sorozatot a színdarab alapján. De nem hiszem, hogy a két médiumnak sok köze lenne egymáshoz, szerintem nagyon más a színdarab és a sorozat nézőinek élménye. A legegyszerűbben úgy tudnám leírni, hogy a filmek beszélő képek, ahol a legfontosabb a kép, míg a színház sokkal inkább a szövegen alapszik.
MN: Azzal, hogy a királynő lett a témája ezeknek az alkotásoknak, mondhatjuk, hogy popkulturális ikonná vált?
Stephen Daldry: Tulajdonképpen igen. Már nagymama, mondhatni, a nemzet nagymamája, a népszerűsége pedig most magasabb, mint valaha, ugyanis voltak időszakok, amikor az egész királyi család nagyon népszerűtlen volt. A koronában a brit történelmet ezen a családon keresztül láthatjuk, szó van a családon belüli problémák soráról, de az alkotmányos viszonyokról is, amelyek nagyon izgalmasak. A királynő szerepe különösen kényes, mert ő az állam feje, a szerepe a kormányban pedig folyton változik. Ő az angol egyház feje is, és ezáltal isten akaratából uralkodik.
| ||
MN: Nem merész sorozatot csinálni egy élő uralkodóról? Van olyan téma, amit nem lehet érinteni?
Stephen Daldry: Nincs. Fiatalkoromban a National Theatre-ben volt egy Alan Bennett-darab, amelyben először jelenítették meg színpadon az uralkodót, és az elég vitatott volt. De ez a nyolcvanas években történt, és visszanézve ma már nevetségesnek tűnik, hogy ez egyáltalán felmerült mint kérdés.
MN: Semmilyen nyomás sem érkezett?
Stephen Daldry: Nem, semmilyen, arról beszélünk, amiről akarunk. Megvan a magunk ízlése, de az csak ízlés.
David Lan: A palota nem látja előre a forgatókönyvet. De nézik, nem?
Stephen Daldry: A hivatalos verzió az, hogy nem nézik, de tudjuk, hogy de. Természetesen, ahogy egyre közelebb kerülünk a kortárs eseményekhez, egyre bonyolultabb lesz a helyzet, de majd meglátjuk. Most forgatjuk a negyedik évadot, ez ősszel jelenik meg, és még lesz egy ötödik évad. Valószínűleg elvisszük a történetet a gyémántjubileumig, és ott befejezzük.
(Interjúnk eredetileg a Magyar Narancs hetilap 2020. február 20-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.)
