Interjú

„Azt a földet én ástam ki”

Simkó Katalin színész

Színház

Szabadúszó, akit többek között a Maladype, a Forte, a Nézőművészeti Kft., a Vádli Alkalmi Színházi Társulás előadásaiból ismerhettünk, ám egyszer csak mintha eltűnt volna. Nem lett pályaelhagyó, s nem is a független szcéna helyzete miatt került háttérbe.

Magyar Narancs: Aktívan részt vettél az egyetemfoglalásban az SZFE modellváltásánál. Miért érezted fontosnak?

Simkó Katalin: Három okból. Az egyik, hogy elviselhetetlenül méltatlannak és igazságtalannak éreztem, ami történik. Nagyon kötődtem az SZFE-hez, nagyon fontos szerepet töltött be az életemben. Olyan volt, mintha az otthonomat rohanták volna le. Einstandoltak egy helyet azzal a fedősztorival, hogy ott ideológiai képzés folyik, ezért ideológiamentessé kell tenni, miközben a valódi cél a szabadon gondolkodás ellehetetlenítése és egy ideológia terjesztése volt. És mindemellett aggasztott az a gondolat, hogyan fogunk együttműködni azokkal az újonnan kikerülő fiatalokkal, akiknek fogalmuk sem lesz, hogy mi volt az a légkör, szellemiség, ami évtizedeken keresztül továbböröklődött az SZFE-n. Biztos vagyok benne, hogy az újonnan csatlakozott oktatók között is vannak jók, amilyenek a mi időnkben. De félelemmel töltött el, hogy egy idő után lesz-e bárki, aki hasonló szakmai gondolatokat fogalmaz majd meg nekik, mint amit Székely Gábor írt a felmondásakor, a Vidnyánszky Attilához intézett nyílt levelében. Fontosnak éreztem, hogy ezt a gondolkodásmódot, ízlést, át lehessen menteni. Ezért bízom a Free­szfében. Reménykeltő és felemelő volt az új SZFE diákjai által Vidnyánszky Attilának a Belvárosi Polgári Szalonban elmondott gondolataira megfogalmazott nyílt levél.

MN: Úgy gondolod, hogy semmilyen változtatnivaló nem lett volna az SZFE-n?

SK: Megterhelő volt az a négy név, amelyet ott töltöttem, de azt gondolom, ez normális színész szakon. Nagyon jó osztályfőnökeim voltak, újfajta meglátásokat, és nagyon sok figyelmet kaptunk tőlük. Persze különböző emberek vagyunk, más volt a viszonyunk egyik-másik tanárhoz. Az, hogy az egésznek a működése milyen volt, nem tudom, 18–20 évesen nem gondolkodtam ezen. Fölnéztem ezekre a nagyszerű művészekre. Az egyetlen dolog, amivel szemben kritikát fogalmaztam meg, az volt, ha úgy tapasztaltam, hogy egy tanár vagy meghívott rendező nem foglalkozik érdemben azzal, amit elvállalt.

MN: Te akkoriban jártál templomba, ez most is így van?

SK: Van, hogy igen, de sok minden átalakult bennem. Azt, hogy van egy forrás, amelyből a lélek származik, mélyen hiszem. Hozzám a keresztény vallás áll a legközelebb, azon szocializálódtam, azt tanultam meg, azt gyakoroltam. Egy-két napja hallottam egy régebbi interjút Dobronay Lászlóval, aki négy és fél percig volt a klinikai halál állapotában. Ahogy beszél, nyilvánvalóvá teszi, hogy nem csak a materiális világ létezik, és beszámol róla, hogy abban a létállapotban senkit sem érdekelt, hogy ő milyen valláshoz tartozik.

MN: A színház lehet olyan, mint egy templom?

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

A józanság kultúrája. Folytatódik CIVIL EXTRA szolidaritási akciónk

Folytatódik a Magyar Narancs rendhagyó kezdeményezése, amelynek célja, hogy erősítse a civil szférát, a sajtót, valamint az állampolgári szolidaritást, válaszként a sajtót és a civil szervezeteket ellehetetlenítő, megfélemlítő, a nyílt diktatúrát előkészítő kormányzati törekvésekre. Új partnerünk a függőséggel küzdők felépülését segítő Kék Pont Alapítvány.

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.