"Brutális és progresszív"

Tantermi Színházi Projekt

  • Urfi Péter
  • 2011.04.07 00:00

Színház

Pedagógia és társadalmi felelősségvállalás, esztétikai kísérletezés, közönségnevelés és anyagi lehetőség - az iskolában játszott színház mindegyikről szól. A kortárs színház egyik legizgalmasabb, ám belső feszültségekkel terhelt új irányzatának első seregszemléjén jártunk.

"Addig nem fogunk tudni nyitott - felnőtt, polgári, civil - társadalomról beszélni, amíg a társadalmi szocializáció éppen ez ellen dolgozik. Hatéves korodig mást se csinálsz, mint a felnőtteket másolod, majd az iskolában azt sulykolják beléd hihetetlenül erőszakosan, hogy te gyerek vagy; te ne az akarj lenni, mint én, a felnőtt; te csak tanulj a számodra kialakított, általam szabott szigorú kereteken belül - majd az érettségi után kinyílik a zsilip, tessék, felnőttél, kezdjél magaddal valamit. Azt a rémületet csökkentheti a döntésre nevelő színház - magyarázza Schilling Árpád rendező, a Krétakör művészeti vezetője. - Az alkotók számára eközben ez egy borzasztó tiszta helyzet. Érintetlen, szókimondóbb, egyenesebb közönséggel találkoznak, a színész és a rendező is újraélheti szakmája alapjait: ezek a nézők nagyon élesen mutatják, mennyit is tudsz valójában. Mi magunk alakítjuk ki a nézőteret, egy olyan helyen, ahol nem szokott ilyesmi történni - az egésznek van valami szeánszjellege. Miközben mindenki számára nyilvánvaló, hogy nem ezért fogja a következő díját vagy filmszerepét kapni, tehát a történet a szakmai alázatról is szól." Ugyanakkor a rendező szerint elengedhetetlen, hogy tisztázzuk az alapelveket és célokat: "Mindenki azt hajtogatja, milyen rendkívül fontos a színházakba szoktatás, és ezt pedagógiai tevékenységnek állítja be. De ha nem írjuk le, nem találjuk ki, hogy mi az a pedagógiai 'jó', amit el akarunk érni, akkor ez píár, nem színházi nevelés. Legyen egy előadás, azt lehessen bevinni az iskolába, és nézzék meg a gyerekek. De milyen előadást, milyen iskolába, milyen pedagógiai céllal? Amíg ez nem derül ki, addig sajnos nem történik más, mint hogy újabb terep nyílik meg a színház előtt: itt is tudunk játszani, így is tudunk pénzt szerezni. Ha nem pontosítjuk az elvárásainkat, nem lehet megúszni ezt a megélhetési kört." Schilling a műfajban példaként emlegetett, az alább bemutatandó szemlén a legtöbb támogatást kapó hamlet.ws rendezője, és az egyik legátgondoltabb, újszerű projekt, az Akadályverseny egyik létrehozója - nem a levegőbe és nem sértettségből beszél. Ugyanakkor állításai szükségszerűen csak a seregszemle egy-egy előadására, illetve a pályázati kiírásra vonatkoztathatóak, hiszen a kétnapos találkozó legszembetűnőbb jellegzetessége éppen a sokszínűség volt.

"Megjósolhatatlan"

A társadalmi és művészeti célokat támogató, magánpénzből működő Polgár Krisztina Emlékalap megbízásából a FÜGE (Függetlenül Egymással Egyesület) szervezett fesztivált a MU Színházban. Az eseményt pályázat előzte meg, amelyre 204 produkciót neveztek, ebből a zsűri (Gáspár Máté, Nánay István és Vekerdy Tamás) válogatása után tizennyolcat mutattak be egy hét vége során Lágymányoson. A pályázók nagy száma mutatja, hogy a műfaj dinamikusan fejlődik: "a tantermi színház kezd trenddé válni, aminek természetes velejárója a felhígulás - mutat rá Erős Balázs, a MU művészeti vezetője. - A cél nemes, és Polgár András kezdeményezése, hogy egy magánember 25 milliót költ erre a célra, üzenet: ezt támogatni kell. Ugyanakkor a felelősség óriási a színház és a gyerekek felé is: nagyon nehéz átlátni, milyen hatása lehet egy előadásnak a fiatal nézőkre, ugyanakkor egy rossz élmény hosszú időre elriaszthatja az iskolásokat a színházba járástól."

Jó esetben viszont a történetből mindenki nyertesen kerül ki: a társulatok új terepen próbálhatják ki magukat, és új forrásokat, új közönséget érhetnek el, a diákok pedig nemcsak művészeti élményhez jutnak, hanem az előadásokat kísérő foglalkozások során lehetőségük nyílik a szokásosnál jóval nyíltabb és hatékonyabb problémakezelésre is. A fogalmak és a célok ugyanakkor kétségtelenül homályosak. A "színházi nevelés" például ugyanúgy jelenti a kőszínházak jobb-rosszabb haknijait (színházra nevelés), mint a drámapedagógiai csoportok pszichológiai munkáját (színházi eszközökkel való nevelés). Az "osztálytermi színházba" pedig sok helyen bármi belefér, amiben színészek szerepelnek. Sok esetben nem megoldott, hogy a feldolgozó beszélgetéseket szakemberek (drámapedagógusok, pszichológusok) tartsák, illetve hogy mi a szerepük, súlyuk ezeknek a foglalkozásoknak, hogy milyen viszonyban vannak az előadásokkal. Mert egy kedves közönségtalálkozó még nem feldolgozó foglalkozás. A szükséges tisztázást a pályázat kiírói és zsűrije sem hajtották végre - de a saját szempontjaikat a Narancs számára egyértelművé tették.

"A válogatás során olyan produkciókat igyekeztem előnyben részesíteni, amelyek a tantermi közegben organikusan működnek, nem pedig egyszerűen játszóhelynek használják - tájékoztat Gáspár Máté művészeti menedzser. - A másik szempont gyakorlati jellegű: az egész felszerelés férjen el egy mikrobuszban, és a produkció ne igényelje az iskola fejtetőre állítását. Tehát olcsó, egyszerűen megvalósítható, tudatos előadásokat kerestem, miközben igyekeztünk minél változatosabb programot összeállítani. Automatikusan figyelmen kívül hagytuk azokat a pályázatokat, amelyeknek nincs valódi közük a színházhoz: a szavalóműsorokat, rendhagyó irodalomórákat és az ismeretterjesztő előadásokat." "Ezek nem tornatermi és nem dísztermi előadások: a kis létszám és a közeg révén intenzív, jó esetben interaktív kapcsolat jön létre alkotó és befogadó között - ismerteti szempontjait Nánay István kritikus. - Alapvetés, hogy nem pedagógiai programot, hanem magas színvonalú, művészeti élményátadást támogatunk, amely így azokhoz is eljuthat, akik magát a színházi közeget elutasítják, vagy egyszerűen nem ismerik. Ugyanakkor fontos, hogy az előadások olyan problémákat feszegessenek, amelyek ebben a közegben érvényesek és érdekesek." "Nincs direkt nevelés, úgy is mondhatnám: a direkt nevelés nem működik. A színházélmény érzelmi hatás, amely adhat támogatást a továbbgondoláshoz, egy feldolgozó beszélgetéshez, de ha magának az előadásnak van direkt pedagógiai célja, az maga a katasztrófa - állítja Vekerdy Tamás pszichológus. - Teljességgel megjósolhatatlan és kiszámíthatatlan, mi milyen hatással van egy adott gyerekre, mint ahogy naivitás azt gondolni, hogy a művészeti alkotások befogadása során egyszerűen dekódoljuk az így-úgy becsomagolt 'üzenetet'. A jó művészet nem lehet propaganda, de a jó művészet önmagában jó pedagógia - gyógyít."

A zsűri válogatása azonban jóval megengedőbb volt, mint az alapelvei, így a hét végén a MU és a szomszédos Lágymányosi Bárdos Lajos Általános Iskola és Gimnázium diák- és szakmai közönsége szembesülhetett e színtér gazdagságával, feszültségeivel és veszélyeivel is. A PanoDráma Roma/nem roma - honnan a gyűlölet? című produkciójának amatőr diákszínjátszói például joggal sértődtek meg, amikor színészi professzionalitást kértek rajtuk számon. Az A-Z Egyesület lelkes önkéntesei egy, az intézeti életet tematizáló, kidolgozatlanságában is megkapó monodráma köré kerekítettek olyan kenetteljes, önismétlő és öntetszelgő, párbeszédképtelen moralizálást ("Te segítenél-e egy kerekes székesnek, vagy csak úgy elmennél mellette?"), amely szándékában derék, ám egy tinédzsert valószínűleg inkább taszít, mint elgondolkodtat. Ugyanakkor a látottak többsége jó minőségű színház volt, amely mögött volt pedagógiai gondolat, és amely a felvetett kérdéseket (a demokrácia és az elnyomás viszonyától a fajgyűlöleten át az iskolai konfliktusokig) nem válaszolta meg helyettünk, csak összetetten, okosan ábrázolta: a náci visszataszító, de a lengyel bevándorló sem hibátlan (Hello, náci!), a rendszeresen megvert és megalázott diákkal együttérzünk, de látjuk, hogy ő is hibás (Első óra).

A darabok csoportosítására tett kísérletünk első halmazába olyan előadások kerülnek, amelyeket elő lehet és elő is érdemes adni osztályteremben, de bárhol megállnák a helyüket. Ide tartozik a KoMa Társulat jó humorú, szépen kidolgozott, ám kicsit hosszúra nyúló bábjátéka (Sárkány) és közkedvelt munkájuk, a Plazma, valamint Pelsőczy Réka rendezése (Kicsi nyuszi, hopp-hopp). Ezeknek művészi színvonalát lehet értékelni, de az iskolai közeghez semmi közük.

Jóval izgalmasabbak azok az előadások, amelyek szintén bárhol előadhatóak, de hangsúlyosan interakcióba lépnek a közönséggel. Ennek iskolapéldája a hamlet.ws: a Krétakör klasszikusnak számító darabjában a három színész (Gyabronka József, Nagy Zsolt, Rába Roland) az olykor sokkoló vendégszövegekkel bélelt Nádasdy-fordítást a szerepeket váltogatva, a szöveget magyarázva és aktualizálva, kellék és díszlet (és persze színpad) nélkül játssza. A közönség pedig természetesen szereplő is:

olvas, válaszol, kommunikál

A palacsinta hangja meg már szinte nem is előadás: Nagy Mari, Nagy Zsolt és Tóth Ildikó inkább együtt él és elbeszélget a közönséggel, akik szereplőként vonódnak be itt is. "Az előadást középiskolába szánjuk, de érdekes lenne kipróbálni fiatalabb korosztálynál is, hiszen a darab alapja egy antológia, amely kilenc-tíz éves tiszabői cigány gyerekek meséiből, naplórészleteiből áll - veti fel Kárpáti István rendező. - Nem siránkozunk, nem nyafogunk, hanem emberközelbe viszszük ezeket a történeteket. Ez az előadás számomra nem csupán a 'cigányprobléma' százegyedik feldolgozása, előadás után beszélhetünk gyereklétről, szeretetről, az írásról, álmokról és szabadságról."

A bensőséges és megható együttlét utáni beszélgetés azonban nem győzött meg arról, hogy a színészek (főleg az ez alkalommal nehezen fékezhető Nagy Zsolt) tudnak-e autentikusan és előremutatóan kommunikálni a nézőkkel. A KoMa a Kisded játékokban egyszerűen és letisztultan dolgozza fel egy lány megerőszakolását és a bírósági kihallgatásokat. Nagyszerű, hogy a pszichológus által irányított beszélgetésen elhangzik, hogy vajon miért van az, hogy kocsilopásnál kérdés nélkül elkezdik keresni a tolvajt, egy abúzusnál viszont az első lépés az áldozat vallatása ("Biztos, hogy te nem akartad? Nem csak kitalálod?"). Más kérdés, hogy tud-e azzal mit kezdeni egy színész, ha - mint ahogy az megtörtént - odalép hozzá egy diáklány, és a fülébe súgja: ő is áldozat. A harmadik, már

valóban célzott és átgondolt

irály erre kínál megoldást: ezek az úgynevezett problémadarabok. Ez jó esetben olyan, átgondolt pedagógiai programot jelent, amelynek kiindulópontja egy adott korosztálynak szóló, az ő nyelvükön írt színpadi darab, amit drámapedagógusok által kidolgozott interaktív játék és beszélgetés követ. Ennek hazai zászlóshajója a Kolibri Színház, amelynek Klamm háborúja című monodrámája már a százötvenötödik előadásnál tart. "Ez egy tanár monológja, de valójában olyan dialóg, ahol a másik fél, a padban ülő diákság néma marad, és ebbe a tanár belepusztul, öngyilkos lesz - meséli Scherer Péter színész. - A tanár-diák viszonyt elemzi ez a szerintem nagyon okos darab, és azt teszi átélhetővé, amibe egy diák talán soha nem gondol bele: hogy néha milyen baromi nehéz tanárnak lenni. Nem játszom másként, mint a 'felnőtteknek', de a helyzetből fakadóan vannak pluszlehetőségeim, rászólhatok a diákokra, kérdezhetek tőlük. Nem tudom, milyen hatást érek el, mennyire megy ez mélyre a gyerekeknél, de nálam nagyon mélyre megy, és színészileg is rengeteget tanulok belőle."

A negyedik, legösszetettebb kategória a Theatre in Education (TiE), amely többlépcsős drámapedagógiai módszer, tehát több mint előadás. A Káva Kulturális Műhely Akadályverseny című munkáját dokumentumfilmen mutatták be a MU-ban, mivel a helyspecifikus, a csoportterápiához és a szituációs gyakorlatokhoz hasonló, színészi játékkal irányított kollektív improvizáció iskolán kívül nem reprodukálható (a történet szerint a diákoknak közösen kell falfestményt készíteniük, aztán jönnek a bonyodalmak). "Egyre inkább úgy látom, az a színház az érvényes ebben a közegben, amely a bevonásra épít, és a diákok számára cselekvő helyzetet állít elő - mondja Schilling Árpád, aki az Akadályversenyben játszóként is részt vesz. - Kellenek a színházi eszközök, a színészi professzionalizmus, a narratíva, de a lényeg, hogy a résztvevők döntéshelyzetekbe kerüljenek, és a döntéseik következményeit is tudjuk modellálni. Ez a jövő - esztétikailag és pedagógiailag egyaránt. Oktatási forradalmi helyzet, hogy a tanulók a saját iskolájukban játszanak - később a tanárok bevonását is el tudom képzelni, mondjuk egy kirúgás vagy egy nemzeti ünnep modellezésében. A cél egyértelmű: nem azt akarjuk, hogy egy esztétikai tapasztalaton keresztül gondolkoztassunk a világ nagy dolgairól, hanem hogy maguk a diákok legyenek helyzetbe hozva, hogy saját problémáikkal foglalkozhassanak ismerős élethelyzetekben. Döntsél egy tanárról, beszélj a saját szabadságjogaidról! Ez már nem a havi kulturális program kényelmes kiváltása - ez brutális és progreszszív módszer. Sok iskola meg is rémül, már a gondolattól is."

*

A zsűri múlt héten nyilvánosságra hozott döntése végül tizenegy előadás között osztott szét húszmillió forintot, amely révén - az indoklás szerint - "a következő évben országszerte 166, feldolgozó foglalkozással kísért magas színvonalú előadás valósulhat meg." "Ez nagyszerű kezdeményezés, amely sajnos nem élt a saját lehetőségeivel - mondja Schilling, és újra figyelmeztet egyes előadások és a szemle koncepciójának átgondolatlanságára. - Mikor hallottam, hogy a cél minőségi előadások eljuttatása az iskolába, azt éreztem, hogy a színház megint úgy viselkedik, ahogy általában szokott: mint elefánt a porcelánboltban. Beteszi a lábát az iskolába, és nem érdekli, hogy ott dolgoznak tanárok, tanulnak diákok, nem érdeklik a drámapedagógia, a diákszínjátszás vagy az iskolában történő színház évtizedes-évszázados hagyományai. A pályázatokkal megtámogatott és azok által felhatalmazott előadások elindulnak a tantermekbe, az iskolák meg rábólintanak, mert ingyen van, és veszélytelen. És megint nem kell a szakmáról, pedagógiai, szociológiai szempontokról beszélnünk. Csak megyünk, megyünk az iskolába."

MU Színház, március 19-20.

Neked ajánljuk

Szécsi Noémi: Nem és nem

  • Szécsi Noémi

Erős szíve legyen annak, aki kicsavarja az olvasó tömegek kezéből a Jókaijukat. Ez egy szent kötelék, elszakíthatatlan.

Gépre kötve

Magyar közéleti influenszer nem robbantott nagyobbat az elmúlt időszakban, mint Gulyás Márton a Partizán elindításával. De itt rögtön tisztáznunk kellene, hogy mi is pontosan az a felület, ahol a Partizán működik.

Határkeresők

Leszbikus anyák, bocsánatot kérő gyilkosok, a mennyországba beszívva-bemargaritázva igyekvő floridai nyugdíjasok. Megnéztünk pár filmet az idei BIDF programjából.

A sötétség oldalvizein

  • Bacsadi Zsófia

Sokáig úgy tűnhetett, hogy a holokauszt marad a zsidókról zsidók által mesélt történetek sarokköve, a meghatározó trauma, amely évtizedek múltán is formálja az elbeszélést és a népirtás után született generációk identitását.

Lawrence Ferlinghetti (1919–2021)

  • Kálmán C. György

Nyilván vannak néhányan, szerencsések, akik személyesen is ismerték, magyarok is. Biztosan csupa jó emlékük van róla, azt hiszem, hogy szívélyes, kedves, kedélyes vendéglátó lehetett.

„Dúdolok neki Prokofjevet”

  • Soós Tamás

Játszik az agyafúrtan rockos Óriásban és az írókat könnyűzenészekkel összehozó Rájátszásban, de az elmúlt években szólóban találkozhattunk vele. Apaságról, Háy-versekről és a február végén megjelent második szerzői lemezéről beszélgettünk.

„Nem volt terv”

Huszonkét éves korában hagyta el az országot, jelenleg Thai­földön van a műterme. Minden munkája – bár a formák, a színek és olykor a médium is változnak – az ember, az emberség helyét keresi a szűk és a tágabb környezetben. Művészetről és hazáról beszélgettünk Messengeren, egy kalandos életút történeteinek a keretében.