Tudom, gyenge szóvicc, de nem lett volna idegen a kétértelműséget, a politikumot és a szójátékokat egyaránt kedvelő Lloyd Newsontól, ha ennek az előadásnak John helyett a „To Be Frank With You” (őszintén szólva) címet adja. Mostani választása a kvázi-trilógia első két részének címeivel szemben puritán megoldásnak tűnik, amelynek egyetlen oka az a valós személy, akinek intim, szexuális életet érintő vallomása a mű alapjául szolgál. Csakhogy – látszat ide vagy oda – a címnek a dokumentarista hűség mellett ismét van többletjelentése, a „John”: szeszélyes hímringyó, aki összezavar. Egyszer érzelmeket mutat felénk, máskor akár vissza se köszön. Mégis akkor van igazunk, ha felfigyelünk a cím új személyességére – Newson újra irányt váltott.
| ||
Az első rész a To Be Straight With You, ami úgy is érthető, hogy „kertelés nélkül”, de még inkább: „heteró módra”. A Can We Talk About This? járt a Trafóban is: „beszélhetünk róla?”, képesek vagyunk rá?, engedik?, hajlandóak vagyunk? Utóbbi élesen tette fel a kérdést, hogy kizárólag az iszlamofóbián és a rasszizmuson keresztül beszélhetünk-e az iszlám vallási fundamentalizmus kritikájáról. Hogy lehetséges-e ideológiai terhektől mentes, szabad gondolkodás arról, meddig mehet el toleranciában a sokszínűségére oly büszke nyugati kultúra? Mármint anélkül, hogy éppen önazonosságát jelentő sokszínűsége, a sokféle vélemény együttes jelenlétének esélye csorbulna. A dokumentumszínházra leselkedő állandó veszély, hogy a kérdésben már ott a válasz, de a már nevében is különbözni akaró DV8 (értsd: deviate, vagyis eltér a mainstreamtől) nagyszerű, bátor előadása botrányosnak ható véleményét nem a szószékről prédikálta a közönségnek, hanem a társulat gyökereihez visszanyúlva tánccal társította a szöveget, kissé ironikus keretbe helyezve, egyben kitágítva minden állítást. (Erről és a társulat múltjáról lásd még: A hal és az iszlám, Magyar Narancs, 2012. február 23. – a szerk.)
Ez a színházi nyelv jellemző a Johnra is, ahol viszont a korábbinál rejtettebb a politikum. Talán ezért az egyszerű, személyes cím. A John egyedi történet, és bár a cím kétértelműsége mutatja, hogyan képes ez a személyesség kitágulni, jóval kevésbé körvonalazható és kevésbé provokatív kérdést jár körül, mint a trilógia korábbi részei. A DV8 közönsége feltehetőleg több élességet várt. Miközben épp azért szeretjük őket, mert nincs kaptafa; Newson a trilógia harmadik részében sem talált rá „a” formára.
A szó szerint lejegyzett (verbatim) sztori egy belső ráeszmélés és coming out történet, ami illeszkedik Newson (ezúttal is) maszkulin, főleg kigyúrt, szép testű férfi táncosokkal dolgozó, a melegek társadalmi kényszerhelyzetét gyakran boncolgató színházába. Bár találunk egy pocakos, komikus figurát alakító táncost is, és – mint mindig – sokféle arcot a germán ideáltól az arab sejkig. Talán egyedül az Atlasz-testű főhős testi devianciájára vonatkozó megjegyzések nem hitelesek.
| ||
A Johnt játszó táncos (Hannes Langolf) erős szociolektust beszél. (Egyébként ő majdhogynem az egyetlen, aki az előző bemutatóban is szerepelt; a DV8-ben gyakorlatilag csak Newson állandó.) Erős a gyanúnk, hogy kiejtése egy az egyben imitálja a kiválasztott interjúalanyt, akinek az előadás végén a valódi hangját is meghalljuk. Ebből és a sokféle táncos sokféle kiejtéséből is hallható, hogy a történet résztvevői mennyire alulról érkeznek. Ez nem a királynő angolja. A bántalmazott, börtönben járt, előbb nőről nőre, majd férfiról férfira szálló John számára nemi identitásának megtalálása még távolról sem hozza magával valódi vágyainak felismerését, az odaadó, tartós szerelmi kapcsolat igényét. Hogy ez a felismerés csak az előadás végén, a korral érkezik, azt főként mégsem külső tényezők magyarázzák. Ez egy személyes történet, inkább a vágyak természetéről látunk valamit. De akad több politikus felvetés például a gay szaunáról, ami a melegek informális ismerkedésére szolgáló fürdőhagyomány modern intézményesítése. Az ottani gyakorlatról és a biztonságos szexről. Arról, hogy a veszély kedvelői gyakran megkönnyebbülnek, amikor HIV-pozitívak lesznek, és többé végképp nem akarnak védekezni.
Ezúttal is a tánc és a szöveg keveredése lenyűgöző, úgy, ahogy a magyar nézőnek Horváth Csaba előadásaiból lehet ismerős. A nagy magyar rendezőnek önálló világa megtalálásában Newson – ha modellje nem is, de – talán szellemi mestere lehetett. A mozgás itt is gyakorta pszichológiai okokat tár fel, a belső motivációk megmutatását azonban nem realisztikus eszközökkel éri el. Sokkal elrajzoltabb, olykor rajzfilmszerű, burleszkes mozgásra képes a tánc, ami Newsonnál sosem önmagáért való és absztrakt, mindig a szituáció mögöttit, a ki nem mondottat vetíti ki. Így köszön vissza korábbi munkáiból az ismerkedés testüzeneteinek érzéki, máskor humoros elrajzolása. Máskor a bűnöző settenkedő, kommandózó mozgását látjuk szinte rajzfilmes túlzásokkal. A szaunában pedig megállás nélkül, kellemesen, végtelenítve öltöznek és vetkőznek a férfiak.
A John legnagyszerűbb rátalálása a tér. Abszolút nem önmagáért való, folyamatosan mozgó, meg nem álló forgószínpad, ami maga volna a színházi szemfényvesztés hagyományos szimbóluma. Az első látásra jellegtelen szín így képes másodpercről másodpercre váltani, újabb és újabb szűk folyosók, kis terek tárulnak fel. Azt eddig is láttuk, hogy ez se nem tánc, se nem dokumentumszínház, hanem minden egyszerre. De a forgószínpadnak köszönhetően már-már film is. Nemhiába, hogy a táncosokkal dolgozó Newson – Pina Bauschhoz hasonlóan – nem nevezi magát koreográfusnak. Ő rendező.
ImPulsTanz, Bécs, augusztus 7. A Trafóban október első három estéjén látható.
