Hajdanán úgy tartották, hogy egy regény színpadra adaptálása vajmi egyszerű dolog: csupán el kell hagyni a leírásokat és a jellemzéseket, s megtartani a párbeszédeket, persze akkurátusan kihúzva a szövegből a „mondta Tímár Mihály”, „kérdezte Bovaryné” típusú közbevetéseket. Azután jöttek Piscatorék, és fölléptették a narrátort, ahogy azt Makláry Zoltán egy régi magyar filmvígjátékban megfogalmazta: „mire az ember kezdene belemelegedni, kijön egy fekete ruhás elvtárs, hogy megmagyarázza, mi történt”. Idővel a megoldások természetesen árnyaltabbak lettek, elvégre a regények és éppígy a rendezők sem egyformák.
Rusznyák Gábor rendező-dramaturg és az Édes Anna találkozása például azt a megoldást szülte, hogy a regényadaptáció, a „gyilkosság két részben” egésze alatt ott jár-kel a színpadon maga Kosztolányi Dezső. Fölmondja a leíró jellegű, az alakjait átvilágító szerzői kijelentések egész tömegét, a szereplők számára láthatatlanul ugyan, de itt-ott beleelegyedik a játékba is, s folytatólagosan adja a mindentudót. Az ötlet nem műidegen, hiszen Kosztolányi – futólag, ám hangsúlyosan – valóban beleírta önmagát, a családját és hű kuvaszát, Hattyút ebbe a regényébe. És illik Rusznyák nyilvánvaló szándékához is, hogy minél többet mentsen át a színpadra a regény anyagából. Villanásnyi epizódokat és képeket, fanyar jellemzéseket meg alsó szólamú motívumokat egyaránt: Berény Róbert ikonikus plakátjától a zenei utalásokig, a Vizy-háztartás régi cselédjeinek panoptikumától a távoli kutyaugatásig.
A szándék alighanem felvállaltan zsúfolt, és jelenetekre, illetve anekdotákra töredező előadást eredményez. Az egyre csak forgó színpadon, Khell Zsolt regénytotalitást szolgáló agyas díszletében olykor pár mondat erejéig, de néha csak egy kiáltásnyira tűnnek fel apró jelenetkék, s az őgyelgő íróalak mellett ott grasszál a színpadon Vizyék halott kislánya, Piroska is. A hatás erős és ellentmondásos, mert míg a történelmi-társadalmi rossz légkört nagyon is megteremti a rendezés, addig az egyes alakok veszítenek valamelyest az érdekességükből. Pontosabban olykor félreismerhetetlenül illusztratív szerepre kényszerülnek a számtalan írói megszólalás előtt-alatt-után.
Görög László és Nádasy Erika Vizy házaspárja mindazonáltal így is kellően hatásos, plasztikus és undok, habár Görög egy árnyalattal kedélyesebb és lazább talán a kívánatosnál. A tökéletes cselédjüket megformáló Mészöly Anna, némi képzavarral, leginkább a figura zártságához talál kulcsot. A hol engedelmes, hol mikrodacot jelző néma cselekvések Édes Annája befelé él, s ebből az alapállapotából kimozdítani már jó előre tudhatóan veszedelmes könnyelműség. Bodoky Márk Patikárius Jancsija épp elég könnyelmű és pehelysúlyú ehhez: a figura rendezői és színészi beállítása regényhűen mutatja fel Jancsi kamaszos kegyetlenségét és immoralitását, amely egy picit mégiscsak megbillen a testi élmény hatására. A két fiatal egymásba gabalyodása a cseléd tábori ágyán az előadás talán legsikerültebb, részben lírai, részben meg éppenséggel sokértelműen erőszakos jelenete.
A többi szereplő elhalványul, vagy épp ellenkezőleg: túl harsánnyá lesz ebben az előadásban. A házbeli cselédek például erősen túlszínezetté válnak, s Tenki Dalma (Stefi) visszatérő szófordulata, vagyis a rendezői adományként kamatoztatott állandó „szerintem”-ezés egy ponton túl elkedvetlenítőnek is bizonyul. Fandl Ferenc Ficsor házmestere visszafogottabb alakítás, leginkább a színész fizikumából nyeri az erejét. A polgáralakok pedig sajnos testületileg szürkék, jóllehet a jelmezeik amúgy az 1919-es nagy történelmi átöltözés színváltását teszik érzékletessé. Itt különösen Szatmári György háttérbe szorított, dramaturgi-rendezői döntéssel jószerint ejtett Moviszter doktora tűnik komoly veszteségnek. Méghozzá olyan veszteségnek, amely az előadás mögött meghúzódó alkotói koncepció leggyengébb pontjára vall.
Mert miközben a Feczesin Kristóf által ironikus, sőt gúnyos mindentudóként felmutatott Kosztolányi valósággal telebeszéli az előadást, bizony a regény iróniamentesen keresztény morálú passzusai hangsúlytalanná lesznek. Mi több, a bírósági jelenetsorban Moviszter, ha lehet, még jelentéktelenebbé válik, s árulkodó módon: itt ráadásul elmaradnak azok a szerzői közbevetések is, amelyekben az író az öreg orvos belső monológját hangosítja ki, keresztény hitvallásként beállítva Moviszter mégoly kudarcos tanúvallomását. Rusznyák e bírósági szakaszban ugyanis egészen másra figyel, akaratlanul is lerontva valamennyit az előadás addig elért eredményeiből. Egyrészt a bírói székbe a meggyilkolt Vizyéket ülteti, amitől menthetetlenül elnagyoltnak hat ez a színpadi kép. Másrészt találóan szellemesnek vélt, jóllehet inkább csak kínosan didaktikus és ráadásul hatástalan ötlettel a bírói ítélet keltezésébe bejátssza a trianoni szerződés dátumát. Pedig erre igazán nem lett volna szükség. Nem, nem, soha.
A Miskolci Nemzeti Színház előadása a Városmajori Szabadtéri Színpadon, június 27.
