Színház

Nem, nem, soha

Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Színház

Hajdanán úgy tartották, hogy egy regény színpadra adaptálása vajmi egyszerű dolog: csupán el kell hagyni a leírásokat és a jellemzéseket, s megtartani a párbeszédeket, persze akkurátusan kihúzva a szövegből a „mondta Tímár Mihály”, „kérdezte Bovaryné” típusú közbevetéseket. Azután jöttek Piscatorék, és fölléptették a narrátort, ahogy azt Makláry Zoltán egy régi magyar filmvígjátékban megfogalmazta: „mire az ember kezdene belemelegedni, kijön egy fekete ruhás elvtárs, hogy megmagyarázza, mi történt”. Idővel a megoldások természetesen árnyaltabbak lettek, elvégre a regények és éppígy a rendezők sem egyformák.

Rusznyák Gábor rendező-dramaturg és az Édes Anna találkozása például azt a megoldást szülte, hogy a regényadaptáció, a „gyilkosság két részben” egésze alatt ott jár-kel a színpadon maga Kosztolányi Dezső. Fölmondja a leíró jellegű, az alakjait átvilágító szerzői kijelentések egész tömegét, a szereplők számára láthatatlanul ugyan, de itt-ott beleelegyedik a játékba is, s folytatólagosan adja a mindentudót. Az ötlet nem műidegen, hiszen Kosztolányi – futólag, ám hangsúlyosan – valóban beleírta önmagát, a családját és hű kuvaszát, Hattyút ebbe a regényébe. És illik Rusznyák nyilvánvaló szándékához is, hogy minél többet mentsen át a színpadra a regény anyagából. Villanásnyi epizódokat és képeket, fanyar jellemzéseket meg alsó szólamú motívumokat egyaránt: Berény Róbert ikonikus plakátjától a zenei utalásokig, a Vizy-háztartás régi cselédjeinek panoptikumától a távoli kutya­ugatásig.

A szándék alighanem felvállaltan zsúfolt, és jelenetekre, illetve anekdotákra töredező előadást eredményez. Az egyre csak forgó színpadon, Khell Zsolt regénytotalitást szolgáló agyas díszletében olykor pár mondat erejéig, de néha csak egy kiáltásnyira tűnnek fel apró jelenetkék, s az őgyelgő íróalak mellett ott grasszál a színpadon Vizyék halott kislánya, Piroska is. A hatás erős és ellentmondásos, mert míg a történelmi-társadalmi rossz légkört nagyon is megteremti a rendezés, addig az egyes alakok veszítenek valamelyest az érdekességükből. Pontosabban olykor félreismerhetetlenül illusztratív szerepre kényszerülnek a számtalan írói megszólalás előtt-alatt-után.

Görög László és Nádasy Erika Vizy házaspárja mindazonáltal így is kellően hatásos, plasztikus és undok, habár Görög egy árnyalattal kedélyesebb és lazább talán a kívánatosnál. A tökéletes cselédjüket megformáló Mészöly Anna, némi képzavarral, leginkább a figura zártságához talál kulcsot. A hol engedelmes, hol mikrodacot jelző néma cselekvések Édes Annája befelé él, s ebből az alapállapotából kimozdítani már jó előre tudhatóan veszedelmes könnyelműség. Bodoky Márk Patikárius Jancsija épp elég könnyelmű és pehelysúlyú ehhez: a figura rendezői és színészi beállítása regényhűen mutatja fel Jancsi kamaszos kegyetlenségét és immoralitását, amely egy picit mégiscsak megbillen a testi élmény hatására. A két fiatal egymásba gabalyodása a cseléd tábori ágyán az előadás talán legsikerültebb, részben lírai, részben meg éppenséggel sokértelműen erőszakos jelenete.

A többi szereplő elhalványul, vagy épp ellenkezőleg: túl harsánnyá lesz ebben az előadásban. A házbeli cselédek például erősen túlszínezetté válnak, s Tenki Dalma (Stefi) visszatérő szófordulata, vagyis a rendezői adományként kamatoztatott állandó „szerintem”-ezés egy ponton túl elkedvetlenítőnek is bizonyul. Fandl Ferenc Ficsor házmestere visszafogottabb alakítás, leginkább a színész fizikumából nyeri az erejét. A polgáralakok pedig sajnos testületileg szürkék, jóllehet a jelmezeik amúgy az 1919-es nagy történelmi átöltözés színváltását teszik érzékletessé. Itt különösen Szatmári György háttérbe szorított, dramaturgi-rendezői döntéssel jószerint ejtett Moviszter doktora tűnik komoly veszteségnek. Méghozzá olyan veszteségnek, amely az előadás mögött meghúzódó alkotói koncepció leggyengébb pontjára vall.

Mert miközben a Feczesin Kristóf által ironikus, sőt gúnyos mindentudóként felmutatott Kosztolányi valósággal telebeszéli az előadást, bizony a regény iróniamentesen keresztény morálú passzusai hangsúlytalanná lesznek. Mi több, a bírósági jelenetsorban Moviszter, ha lehet, még jelentéktelenebbé válik, s árulkodó módon: itt ráadásul elmaradnak azok a szerzői közbevetések is, amelyekben az író az öreg orvos belső monológját hangosítja ki, keresztény hitvallásként beállítva Moviszter mégoly kudarcos tanúvallomását. Rusznyák e bírósági szakaszban ugyanis egészen másra figyel, akaratlanul is lerontva valamennyit az előadás addig elért eredményeiből. Egyrészt a bírói székbe a meggyilkolt Vizyéket ülteti, amitől menthetetlenül elnagyoltnak hat ez a színpadi kép. Másrészt találóan szellemesnek vélt, jóllehet inkább csak kínosan didaktikus és ráadásul hatástalan ötlettel a bírói ítélet keltezésébe bejátssza a trianoni szerződés dátumát. Pedig erre igazán nem lett volna szükség. Nem, nem, soha.

A Miskolci Nemzeti Színház előadása a Városmajori Szabadtéri Színpadon, június 27.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.