Merthogy Puccini Bohémélete a Zsoldos Béla által rockosított hangzással is figyelemre méltó zenei élmény: az ősbemutatót követő első előadás tartósan legérdekesebb mozzanatának éppen a Kovács László vezényelte operazenekar és a rockzenei szekció árokbéli együttmunkálkodása bizonyult. Egyebekben istenkísértő, de azért nem ördögtől való vállalkozás a Zsoldos mellett a rendező Kerényi Miklós Gábor és Müller Péter Sziámi szerzői közreműködését feltüntető produkció. Miért is ne helyezhetnénk át a jelenbe a bohémek történetét? S miért ne lehetne a keret éppenséggel egy filmforgatás? Hiszen ilyesféle megoldásokkal akár már operaszínpadon is találkozhattunk, mondjuk, Kovalik Balázs müncheni rendezésében, de persze másutt is. S végül, miért ne lehetne nyersebb-naturalisztikusabb, azaz mai levegőjű szöveggel játszani a sztorit? Elvégre sokan már a Bohémélet ősbemutatóján túlságig életszerűnek és durvának találták az opera valóságábrázolását.
Az elméleti megalapozással nincs hát problémánk, csakhogy az ördög ezúttal is a kivitelezésben (lásd még: a részletekben) rejlik. A történeten kezdve: a mindvégig egy filmstúdió közegébe helyezett cselekmény szándékoltan a művészi alkotás mai gazdasági nehézségeit (szponzorvadászat, forgatási költségek stb.) és erkölcsi dimenzióit (hol a határ a szponzornak tett engedményekben?, filmre vehető-e a valódi tragédia?) poentírozza, ám eközben akaratlanul is egy eddig évszázadon át árnyékban maradt kérdést állít az előadás homlokterébe. Voltaképpen tehetségesek-e egyáltalán ezek a bohémek? - hangzik a kérdés, s a néző erre igazándiból csakis nemmel felelhet. Rodolfo/Rudi és sokat sertepertélő társai ugyanis valami egészen rettenetes giccsparádét készülnek leforgatni: a Bohémélet mai átiratát a hajdani Zenebutikból kikölcsönzött bukszusok és rododendronok között haldokló Mimivel, valamint gyermekkórusos flashmobbal, amelynek előadásbéli levetítése egyszerre sokkol szegényes-amatőr jellegével meg olyan kifejezések elhangzásával, mint "gondtemető" és "méregzöld liánok". Ez utóbbiak már Müller Péter Sziámi költői munkásságának részét képezik, s tán nem is kínosabbak a Puccini-szólamokhoz kiötlött "fiatalos" fordulatoknál. E fordulatok külön-külön mind-mind léteznek a szlengben, de így együtt valahogy mégsem tutkó az egész, s mi tagadás, nem elsősorban azért, mert a nézőtérről legfeljebb felerészben érthető mindaz, amit a színpadon énekelnek. A többé-kevésbé valódi frissességet képviselő ötletek ilyesformán alig látszanak ki a naprakészség kulisszái mögül: az előadást indító castingbejátszások a Mimi áriájában rendre felsülő jelentkezőkkel, a melegedés gyanánt forgatókönyveket égető bohémekkel s azzal a megejtően hiteles pillanattal, amikor a tekintetét Mimi/Virág fenekén felejtő Rudi ezt énekli: szép a hangod.
S ha már hangról szóltunk, hát az előadás legnagyobb gyengéje - sajnos túl az eddig említett fenntartásokon - bizony épp az énekhangok alkalmatlansága. A bájos, bár egy kávéskanálnyit most is túl édes Bordás Barbara Mimijén meg a szép basszusával az opera felől érkező Kelemen Dániel Colline/Tamásán kívül szinte minden szólamformálás problematikusnak bizonyult. A legnagyobb problémát kétségkívül Brasch Bence (Marcell) énekszava jelentette a közönség számára, hiszen a rokonszenves fiatalember mindvégig - fájdalom, erre nincs szebb szó! - fahangon próbálta hallhatóvá tenni szólamát. Azután többeknél érezhetővé vált a koncepció jószerint beépített buktatója is: a musicalhangok elégtelensége az operai igényű szólamokban, valamint az a gyakorlatlanság, amely a sokszólamos együttesekben rendre fülbe ötlő tájékozódási és együttműködési zavarokhoz vezetett. Molnár Ágnesnek (Musetta/Anettka) és a szponzorszerző Szabó P. Szilveszternek (Alcindoro/Erdő Ákos) mindazonáltal még így is sikerült életteli figurát, illetve markáns jelenlétet érzékeltetnie - igaz, döntően nem az éneklés révén. A tenor főszerepben az eredendően operaénekes Boncsér Gergely működött, s a magas hangokat következetesen a színpad bal oldali előterében megeresztő vokális produkciója egy musical- vagy operettszínész esetében okvetlenül zajos méltatást érdemelne. Csakhogy az élet és a kritika igazságtalan: egy operai tenortól kevés vagy legfeljebb korrekt, de bizonnyal nem lelkesítő ez a teljesítmény, különösen mivel Boncsér színpadi jelenléte ezúttal nem tűnt fajsúlyosnak, de olykor még teljességgel motiváltnak sem.
A kortárs bohémek - Rudi kivételével - egyébiránt szigorúan kurtított szárú, háromnegyedes nadrágban abszolválják az előadást. Őszintén reméljük, hogy novemberben, Pestre települve a produkcióra kiosztható érdemjegy is eléri majd ezt a szolid szintet.
Miskolci Operafesztivál, Miskolci Nemzeti Színház, június 12.
