Ezek a zenék, bár önálló életük is van (Szakértők-koncertek), érzéki erejükkel mindig megadják a szóban forgó előadás atmoszféráját. Kovács az a fajta szabad zeneszerző, aki akár hétköznapi tárgyakból is kihallja a hangokat, és alkalomhoz illő hangszerarzenált kreál belőlük. Ilyen most egy harang, azaz a vörös fém hulahoppkarika, ami fölöttünk leng és bimm-bammozik, mikor a megfelelő pillanatban egy zenész az ütőjével megszólaltatja. Ahogy a Jurányi nagytermébe lépünk, körülöttünk szól az Urbi et orbi, mert ezúttal Kovács Márton nem alkotótárs, hanem maga a szerző: Pilinszky alig játszott színművét zenésítette meg, és a HOPPart előadásában is ez a zene marad a főszereplő.
Kivételes vállalás színházilag nyúlni az Urbi et orbihoz, ami maximum elrugaszkodási pont, afféle asszociációs alap szokott lenni. És főleg kivételes ezt zenedrámaként, kvázi operaként megpróbálni. Hogy Pilinszky hírhedt "színházidegensége" mennyire múlik a magyar színházon, félig álkérdés: a valóság mögötti zóna megmutatása a realista magyar színházi hagyományban marginális. Még ritkábbak az Urbi et orbihoz hasonló színpadi allegóriák - mi a szimbólumokat kedveljük. Minden azon múlik, hogy a zenedráma képes-e, illetve milyen csatornán képes a valóság mögöttit megmutatni.
A zene szervezi az előadást. Tulajdonképpen operát nézünk, ahol a látvány a zenét követi. Női pápákat látunk. Az ereje teljében lévő fekete pápa a fényes hangú Kiss Diána Magdolna, a másik, haldokló fehérben, fáradtabb hangon Szilágyi Katalin. A két színésznő egyaránt szerethető dívája a társulatnak, sokszor gondolunk rájuk mint párosra. A haldokló pápa és utódja a halálhoz való hozzáállás két útjáról énekel. A haldokló tudatosítja magában, hogy az élet passió, és szembenéz a halál rettenetével, szinte egy hitetlen félelmével. A fekete pápa viszont nem kíván szólni a halálról, és amíg csak él, nem is néz szembe vele: ezért végül neki kell meghalnia. A teremben minden egy álomszerűen elrajzolt sakktábla része, a két lány öltözete faragott, hatalmas sakkfigurára emlékeztet. Khell Zsolt lépcsős, emelkedő teret rajzolt, mintha a zene különböző magasságain lépkednének fel-le az alakok. Keresztény Tamás majdnem lóugrásban, fegyelmezetten közlekedik. Herczeg Tamást pedig mint "nem nélküli apácát" látjuk, bár ez a nemcsere talán akaratlanul válik inkább humorossá, semmint nemtől függetlenné. (Önmagában nézve viszont jóízű jelenet, és legalább egy pillanatra megtörik a zavarba ejtő pátosz.) Minden letisztult és szimmetrikus, kétoldalt egy fekete és egy fehér trónszék látható.
A koreográfia egyszerre szerény és erőszakos. Rusznyák Gábor rendező saját vízióján belül fegyelmezett, következetes. Minden mozdulat kitalált, pontos, mértanilag kiszámított: a zenét követi, ahhoz illeszkedik. De milyen módon? Bizonyára van rá válasz, valamiféle asszociatív képi látásmóddal, ami nem igényel indoklást, ugyanakkor nagyon igényli, hogy a néző asszociációi hozzá hasonlóan induljanak el. A látvány egy belső képzeletvilág szüleménye, tulajdonképpen egyetlen tudat önmagába záruló kivetülése, ahol a játszók sokkal inkább végrehajtónak tűnnek, mint alkotótársnak. Pilinszkytől biztos nem állt volna távol a rituális színház, a misék passiójátéka, ami a kívülállóra kizárólag irracionálisan hathat, és amelynek kiötlője egyetlen tudat, mint a versnél. Végig szimpatikus is a vállalás, hogy a rendező végigviszi a megtalált formát, mindenféle cafrang nélkül, bízva a szöveg és főleg a zene erejében, felvállalva a nemes unalmat, ami Pilinszky szerint egyedül a nagy műveket jellemzi. Ott kezdeni el - ahogy Pilinszky maga írta -, "amikor ásítani kell". Mégis kívül rekedek.
Ennek oka részben talán a Pilinszky-dráma allegorikussága. És a markáns, nagyot akaró, gazdag látvány, amely erős hatásokkal dolgozik, mégsem enged a szöveg mögé látni. Nem mutat fel vizuálisan a szöveg mögött megjelenő összefüggéseket, ennél sokkal személyesebb, hozzáférhetetlenebb a képisége. Hideg, a drámából számomra nem sokat megvilágító szépség. Leng és gong a karikaharang, szól a zene. Behunyom a szemem.
Jurányi, április 12.
