„Remélem, vicces”

Rainer-Micsinyei Nóra színész  

Humor, irónia, szokatlanság keveredik az alakjában. Kaposváron végzett, tagja volt Bodó Viktor társulatának, majd szabad­úszóként számos – főleg független – produkcióban dolgozott, amelyek közül talán A halál kilovagolt Perzsiából volt a legki­emelkedőbb. Útkeresésről, stand-upról, és az egykori SZFE-ről is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Grosan Cristina új filmjében (A legjobb dolgokon bőgni kell), melynek társ-forgatókönyvírója is voltál, Maja, akit te játszol nagy kockázatot vállal annak érdekében, hogy az élete megváltozzon. Magad kockáztató típus vagy?

Rainer-Micsinyei Nóra: A filmben egy harmincéves lány – akinek látszólag rendben van az élete, amelyben minden nagyjából afelé halad, amerre szerinte és a környezete szerint is kell – egy távoli rokonát holtan találja egy éjszaka. Miközben a hullaszállítókra vár, találkozása a mulandósággal arra készteti, hogy átgondolja, mi az, amire valójában vágyik, és mi az, amit esetleg mások elvárásai miatt tesz. Korábban kockázatvállalónak tartottam magam, de mindez szerintem leg­inkább ezzel a filmmel kezdődött. Végzettségem szerint színész vagyok, így most ez a rendezővel közös forgatókönyvírás nagy kihívás volt. Belekóstoltam valami olyanba, amiről nem tudtam, hogy értek-e hozzá, megy-e nekem. Izgalmas utazás volt, nagyon sok mindent kinyitott az éle­temben. Ráébresztett arra, hogy az embernek nem kell egész életé­ben ugyanazt a dolgot csinálnia, így a színészet mellett még annyi más dolgot kipróbálhatok.

MN: Mi változott meg az éle­ted­ben a film hatására?

RMN: A forgatókönyvírás azóta is jelen van az életemben. A legjobb dolgokon bőgni kell után fejlesztettem még egy másikat is, de azt sajnos elkaszálták, abból egyelőre nem lett semmi. Egy kisfilmben is közreműködtem íróként. A Magyarország Kedvenc Műsorának szkeccsjeleneteit is együtt írjuk Horváth János Antallal. A film elkészítése után jelentkeztem doktori iskolába, mert rájöttem, hiányzik a tanulás. De érdekel például a stand-up is, épp az önálló estemen dolgozom a Dumaszínházban. Azt hiszem, inkább a szemléletem változott meg. Már nem olyan félelmetes elindulni egy-egy másik úton.

MN: Az, hogy színész lettél, kockázatnak számít?

RMN: A családi hátterem nem erre predesztinált volna, hiszen az tipikus értelmiségi, a szüleim bölcsész szakmákat űznek, a nagy­bátyám ugyan zenész, de rajtunk kívül nincs más előadóművész a családban. Egyébként az, hogy a színészet mellett elkezdtem mással is foglalkozni, elvett abból a görcsös akarásból, ami korábban jellemző volt rám. Már nem gondolom, hogy azon múlik az éle­tem, hogy milyen voltam a próbán délelőtt tízkor. Valahogy könnyedebben, szabadabban tudok játszani is.

MN: Mi okozta a görcsösséget?

RMN: Maga a színésszé válás folyamata, illetve maga a közeg is ezt gerjeszti. Van az egészben valami mániákusság. Teljesen normálisnak tekintik például, hogy a munka felzabálja az életet. Színházi emberként, főleg, ha megy a szekér, minden idődet a színházban töltöd, ez határozza meg az identitásodat, „az vagy, amit próbálsz”. Nekem ez már kényelmetlen volt. Ma már például nem attól függ az önértékelésem, hogy mit játszom éppen.