Néha azonban a tüntetően kacér lelkiismeretességgel lajstromozott színháztörténeti pech aktuális megnyilvánulási formájává a keretjáték válik, mint legújabban az Örkény Stúdióban bemutatott Macbeth esetében. Gáspár Ildikó rendezése, illetve az ő és Ari-Nagy Barbara szövegkönyve ugyanis négy buzgó közgyűjteményi dolgozó múzeumpedagógiai foglalkozásává transzponálja a darabot, a parodizált műfaj minden kötelező sutaságával és szépelgő nyögve nyelésével együtt. A múzeumi ötlet persze innen-onnan ismerős lehet, békéscsabai bábelőadástól (A helység kalapácsa) salzburgi operaprodukcióig (A trubadúr), de hozzáadott érték gyanánt ráadásul itt a tárlóban még a magyar korona másolata is látható, hogy a jelen idejű érvény szépen föltárulhasson az utalásokra jól kondicionált néző előtt. A teremőr néni rádiójából hirtelen Orbán Viktor 1989-es beszédrészletét hallani, s a koronára szemet vető Macbethről elhangzik, hogy beköltözött, azaz helyesbítve: felköltözött a várba.
Csakhogy az Orbán–Macbeth-párhuzam, amilyen evidensnek tűnhet első pillantásra, végeredményben olyannyira félrelövésnek bizonyul, már ha hajlandók vagyunk komolyan venni Shakespeare-t. A hatalom mindent elsöprő akarásán túl ugyanis nemigen találhatunk közös pontot – az meg azért önmagában nagyon kevés. Ahogyan, fájdalom, mi sem igen válhatunk érvényesen birnami erdővé: hiába osztanak ki nekünk sípokat a vonatkozó jelenet előtt, hogy „aki sípol, velünk van”. A művészi szándék persze ettől még lehet bátor és rokonszenves, elvégre ki vitatná el ezeket az erényeket a kancsalságtól.
Az erőteljesen megdolgozott és három fordítást (Szász Károly, Szabó Lőrinc, Kállay Géza) összevegyítő szöveg, valamint a négyszereplős játék mindazonáltal többet kínál a fentebb említett kancsiságnál. A szöveg legérdekesebb rétege a boszorkányok, a vészbanyák, vagy ha úgy tetszik, a vészlények merész archaizálása, amely – igízettől az ustoba embörig – mintha csak Bornemisza Péter, Heltai Gáspár vagy az ómagyar népi ráolvasások (lásd: Hegyet hágék, lőtőt lépék) nyelvi varázserejét idézte volna meg. Hasonlóan találó egyik-másik játékötlet, például a stréber nyüzsgönc Lennox állandóan váltott megformálása vagy éppenséggel – meglepő módon – a Csárdáskirálynő Emlékszel még kettőse Banquo szellemének megjelenése előtt. S még inkább működik, mi több, a napi érdekű kikacsintást a műben rejlő lényegi mozzanattal sikeresen kapcsolja össze Macbeth rémlátása: a korona tárlójának csecsemőkkel, vagyis hát játék babákkal való telehordása.
Az Örkény Stúdió majdnem összes termeit elfoglaló produkció alighanem szándékoltan lassan és nehézkesen rázódik bele a Macbeth előadásába, s immár aligha szándékoltan: gyakran utóbb is a mű szintje alatt poroszkál. Egy kortársian kelletlen teremőrt határozottan könnyebb megformálni, mint Macbethet, és így igazán nem csodálható, hogy a tragédia címszereplőjéül indokolatlanul korán megtett Borsi-Balogh Máté e. h. az előbbi feladatát oldottabban és sikeresebben oldja meg. A már most középkorú formát mutató fiatal színész egyébiránt hajszínét és testalkatát tekintve érzékletesen-érzékien összeillik a Lady szerepét alakító Takács Nóra Diánával, aki azonban szintúgy inkább a zavart mosolyú tárlatvezetőnő játéklehetőségeiben találja föl magát, semmint a legendás terhű Shakespeare-szerepben.
A négyes két idős beltagja, azaz Pogány Judit és Fodor Tamás ellenben felszabadultan lubickol minden kis szerepben és szereptörmelékben. Nekik zökkenőmentesen sikerül elemelkedni a bevezető játék alagsori színvonalától, illetve utóbb nagy szakmai tudással és egyszersmind bájjal vissza-visszalépni „civil” munkakörükbe. Gáspár érezhető szeretettel és – itt legalábbis – dicséretes színészismerettel játszatja ki velük azokat a gesztusokat és hangütéseket, amelyek a pályán eltöltött évtizedek során Pogány és Fodor színpadi létezésébe és azáltal a mi Pogány- és Fodor-képünkbe rég beépültek. Fodor kapusa így válik mintegy bölcs, színészi önparódiává. Amikor pedig Pogány Judit egy-egy gyermekszerepbéli megszólalása előtt közbecsipoghatja, hogy az adott figura a korát messze megelőzően okos kisfiú, olyankor a negyven felett járó nézőnek vajmi nehéz nem a kaposvári Pinokkióra gondolni. S Pogány Judit mindeközben még a megvesztegető okosságú és csibésztempójú Fodor Tamást is maga mögött hagyja. Egy-egy mindentudóan rácsodálkozó mondatába, felindult kérdésébe és panaszos sóhajába ugyanis annyi emberi tapasztalatot és tragikumot képes belesűríteni, hogy az valósággal fölborítja az előadás amúgy is merőben ingatag egyensúlyát. S habár hálásan megsüvegelendő bravúr a színészi kisplasztikának ez a hibátlan sorozata, azért könnyen felismerhető a kihagyott lehetőség is. Elvégre Pogány Juditból okvetlenül izgalmasabb Lady, mi több, szinte bizonyosan formátumos Macbeth vált volna.
Örkény Stúdió, március 13.
