Augusztus 4-én két robbanás rázta meg Bejrútot, a detonációk közül a második volt igazán pusztító. Jellemző, hogy elsőre sokan terrorcselekményként értelmezték a katasztrófát, elvégre nehéz elképzelni, hogy egy ekkora erejű robbanás „sima” baleset lehet, amelyhez hanyagság, óvatlanság, netán korrupció vezet. Pedig éppen ezek a tényezők játszottak szerepet az elmúlt bő évszázadban bekövetkezett, ammónium-nitráthoz köthető jó néhány további katasztrófa esetében is.
A detonáció
A jelenlegi ismeretek szerint az egyik kikötői raktár kapott lángra, eddig tisztázatlan okból. A libanoni legfelsőbb védelmi tanács meghallgatásai során annyi azonban már kiderült, hogy a robbanást megelőzően munkások hegesztették a raktár ajtaját, ahol elkobzott robbanásveszélyes és gyúlékony anyagokat tároltak. Később az ott tárolt tűzveszélyes anyagok égése, kisebb detonációi indították be a súlyosabb reakciót, az ammónium-nitrát (AN) bomlását, amelynek gigantikus robbanás lett a vége. Lapzártánkig legalább 171 áldozatot sikerült azonosítani, egyelőre bizonytalan számú (30–40) embert kezelnek eltűntként, több mint 6 ezren sérültek meg, 300 ezer ember otthona vált lakhatatlanná. A detonáció nyomán egy 43 méter mély és 125 méter széles kráter maradt hátra, amelynek méretéből a szakértők próbálják azt is megtippelni, milyen mennyiségű AN és esetleg más gyúlékony, robbanékony vegyületek okozhatták a katasztrófát. Részben gyanút ébreszt, részben elképesztő felelőtlenségről tanúskodik, hogy az ismeretlen eredetű tűz eredetileg egy olyan raktárban csapott fel, ahol egyebek mellett tűzijátékokat, petárdákat tároltak együtt egy évekkel korábban feltartóztatott, majd a tulajdonosa által elhagyott orosz hajóról kirakodott mintegy 2750 tonnányi, műtrágya-alapanyagnak szánt ammónium-nitráttal, természetesen fittyet hányva mindenféle biztonsági előírásra (mind a tárolás konkrét módját, mind a tűzveszélyes anyagok gondos egymás mellé rendezését illetően).
Előzetes vizsgálatok szerint a kezdetben kisebb tűzijáték-robbanásokat okozó tűzvész hőhatása miatt melegedett fel az AN, amely az így bekövetkező bomlás közben további oxigént (és más gázokat) szolgáltatott a keletkező és közben felmelegedő gázok robbanásszerű tágulásos folyamatához. A hatalmas detonációról készült felvételeken a kialakuló kondenzációs gyűrű révén jól látható (úgynevezett szubszonikus, azaz a hangsebességnél lassabb) nyomáshullám hatására viszonylag nagyobb távolságban is számtalan épület omlott össze vagy rongálódott meg, és a romok sokakat maguk alá temettek. A közelebb állókat maga a robbanás közvetlen ereje (mechanikai hatása vagy a belső szerveket károsító nyomáshullám) is megölhette, de a kicsit távolabbra lévőkre is veszélyessé vagy akár végzetessé válhattak a szilánkokra tört ablaktáblák, amelyek mögül sokan távolról figyelték a kikötői raktárban tomboló tüzet és kezdeti robbanásokat.
A második detonáció egyike volt a történelem legnagyobb, nem nukleáris, de nem is természeti eredetű robbanásainak: a felszabadult energiát (5 terajoule – 1,2 kilotonnányi TNT robbanóanyag ereje) tekintve egy 3,3 magnitúdós földrengésnek felelt meg, amelyet Törökországban, Szíriában, Izraelben, sőt Délkelet-Európában is érzékeltek, és Cipruson is hallható volt a detonáció hangja. A robbanás hatásaira elég két példát mondani: gyakorlatilag megsemmisült a robbanás epicentrumától nagyjából egy kilométerre található egyetemi kórház, és elpusztult az ország legnagyobb, a tengerparton álló gabonatárolója is: 15 ezer tonnányi gabona veszett oda, így az országnak kevesebb, mint egyhavi tartaléka maradt.
A robbanó anyag
Az ammónium-nitrát sok tekintetben különleges kémiai anyag, amelyet számtalan hasznosnak tűnő, illetve szintén számos, destruktív célra használ az emberiség. Habár ismertek ritka természetes előfordulásai (például a chilei Atacama-sivatagban) is, jórészt mesterségesen állítják elő, évente óriási mennyiségben (2017-ben 21,6 millió tonnát gyártottak belőle világszerte). Szintézise a 19–20. század fordulóján működő zseniális német vegyészek leleménye. A Fritz Haber-féle eljárással gyártott ammóniát salétromsavval reagáltatják, amelyet a Wilhelm Ostwald kitalálta technológiával, szintén ammóniából állítanak elő. Legnagyobb mennyiségben nitrogénműtrágyaként alkalmazzák, de számos „népszerű” robbanóanyag fő komponenseként is ismert – az Egyesült Államokban ipari-gazdasági célokra használt robbanóanyagok 80 százaléka ammónium-nitrát alapú. Általában (hozzá képest) kisebb mennyiségű gyúlékony vagy robbanékony anyaggal keverik össze: adhatnak hozzá gázolajat (ez lesz az ANFO), rakéta-hajtóanyagként ismert hidrazint (nagyobb erejű robbanóanyagok: TNT, RDX stb.), füst nélküli lőport (nitrocellulóz), sőt még alumíniumport is. Ezeknek részben az a funkciójuk, hogy saját égésükkel, előzetes robbanásukkal jól áthevítsék az ammónium-nitrátot, amely ilyenkor nagy mennyiségű gáz képződése közben bomlani kezd. Az egyik lehetséges bomlástermék az oxigén, amely maga is táplálhatja az égést, és ez fokozhatja a bekövetkező robbanás erejét. A bejrútihoz hasonló robbanáshoz azonban sokszor az is elég, ha hirtelen gigantikus mennyiségű táguló, forró, gáznemű anyag keletkezik, nagyobb mennyiségű szilárd, sőt egy idő után (normál légköri nyomáson 170 Celsius-fok felett) folyékony anyag csapdájába zárva. Így a robbanás előfeltételei, a rövid idő alatt bekövetkező nagy mennyiségű energiaközlés és a hirtelen táguló (ám átmenetileg akadályokba ütköző) gáz képződése egyaránt megvalósulnak. Mindehhez pedig az energiát jórészt maga az AN szolgáltatja. A bomlása ugyanis exoterm, azaz hőtermelő, így továbbmelegíti a környezetét, amitől a még intakt ammónium-nitrát is bomlani kezd, s egy idő után megállíthatatlan láncreakciót indít el.
Bomlékonyságának titka sajátos kémiai szerkezetében rejlik: az ammónium- (NH4+) és nitrát- (NO3–) ionokból álló, szilárd állapotban fehér, kristályos anyag (kémiailag só) ugyanis gyakorlatilag saját magával is képes reagálni, derekas redoxireakció formájában: a nitrátion oxidálja az ammóniumiont. Ennek során mindig keletkezik légnemű anyag, és a folyamat közben jelentős mennyiségű hő is felszabadul. Az egyik lehetséges, inkább 300 Celsius-fok alatt lezajló reakció során a gáznemű termék dinitrogén-oxid lesz (közkeletű nevén kéjgáz – a mindennapokban ezt például altatásra használják). Ha viszont jobban melegszik a rosszul tárolt műtrágya, és ha akaratlanul is, de nagyobb szabású tűzijátékkal melegítik át, akkor nitrogén (és vízgőz) mellett rendkívül reakcióképes oxigén is keletkezik, amely nem csupán a felhevülése közben bekövetkező robbanásszerű tágulásával okoz pusztítást, de hevesen oxidálja is a környezetét. Eközben keletkezett például a bejrúti robbanás felett terjengő füstfelhőt látványos vörösre színező nitrogén-dioxid – ez persze minden AN eredetű robbanásra jellemző.
Kísért a múlt
Az AN-nel kapcsolatos balesetek rendre az emberi felelőtlenség és néha egyenesen a stupiditás példái is. 1921-ben a németországi Oppauban például ammónium-nitrát és -szulfát elegye robbant fel, miután az egymás társaságában tartott két anyag saját súlyától nehezen megmunkálható tömbbé olvadt össze, amelyet a munkások rutinszerűen dinamitos robbantásokkal lazítottak fel. Sokáig azt hitték, hogy a 60 százaléknál kisebb AN-tartalmú mix nem robbanhat fel, de kiderült, hogy ez így nem feltétlenül igaz, pláne, ha az elegy nitrátkoncentrációja egyenetlen eloszlású, és kevesebb vizet tartalmaz 2 százaléknál. A robbanás legalább 560 ember életét követelte, a detonáció erejére jellemző volt, hogy még az epicentrumtól 25 kilométerre, messze a Rajna túlpartján is letépte a mannheimi házak tetejét, és betörte a 15 kilométerre északra található wormsi katedrális összes középkori üvegablakát. Míg ez a baleset a külső robbantás előidézte AN-detonáció tipikus példája volt, az 1947. április 16-án Texas Citynél (USA) történt katasztrófában a rakterében 2300 tonna ammónium-nitrátot szállító, éppen a kikötőben horgonyzó Grandcamp nevű hajón kitört tűz volt a ludas. A robbanásban 581 ember halt meg, a nyomáshullám még 60 kilométerre is súlyos károkat okozott.
Ebben az évszázadban a bejrútit megelőző legsúlyosabb AN-robbanás Kínában, a tiencsini kikötőben történt. 2015. augusztus 12-én egy veszélyes anyagokat rejtő raktárban túlmelegedett, száraz nitrocellulóz kapott lángra öngyulladás következtében, és ennek nyomán 40 perccel később a mellette tárolt 800 tonnányi ammónium-nitrát is robbanásszerű önbomlást szenvedett el. A hatalmas detonáció megölte a mentésben közreműködő 110 személyt és még további 63 helybélit.
Halálos fegyver
A sűrűn előforduló balesetek mellett az ammónium-nitráttal elkövetett merényletekben is sokan vesztették életüket. Az elkövetők ilyenkor tiszta vagy műtrágya-minőségű (granulált, a vegyi kezelés miatt nehezebben robbanó) AN-t használnak fel, amelyet a fent részletezett ipari eljárások révén tesznek halálos fegyverré. A leghírhedtebb talán az Oklahoma City-i robbantók esete: éppen negyedszázada Timothy McVeigh és bűntársa, Terry Nichols 2200 kilogramm AN alapú (dízelolajat és nitrometánt, azaz az autóversenyeken az üzemanyagba kevert nitrót is tartalmazó) keveréket és némi erősebb (egy kőfejtőből lopott) robbanóanyagot pakolt fel egy teherautóra. McVeigh 1995. április 19-én, a rengeteg halálos áldozattal járó wacói tragédia (a szövetségi erők és a Koresh-szekta tömeghalállal végződő tűzharca) második évfordulóján robbantotta fel a gyilkos rakományt az Alfred P. Murrah szövetségi irodaház tövében, a nyolcemeletes épületnek gyakorlatilag a fele leszakadt a robbanás hatalmas erejétől. A szélsőjobboldali nézeteket hirdető elkövetők akciója 169 halálos áldozatot követelt (közülük 19 óvodás korú kisgyerek volt), emellett 600 embert megsebesített és hatalmas anyagi károkat okozott.
Nem McVeigh volt az egyetlen elvetemült szélsőjobboldali terrorista, aki ammónium-nitrátot használt, hogy öljön. Anders Breivik 2011. július 22-én Oslóban robbantott fel egy AN, dízel-olaj, nitro-metán és alumíniumpor keverékéből álló autóbombát, amivel 8 embert ölt meg és 209-et megsebesített (Breivik még aznap Utøya szigetén gyilkolt tovább, de immár lőfegyverekkel). A vegyület buzgó felhasználói közé tartozott az IRA is: az északír katolikus militáns szervezet autóbombák tucatjait robbantotta fel a polgárháború idején, csupán 1972–1973-ban összesen 21 tonna (cukorral kezelt) AN-t felhasználva. Módszerüket (amelyet a szélsőséges protestáns UVF is átvett) később is bevetették: például 1992-ben a londoni Cityben, a Baltic Exchange épületnél felrobbantott egytonnás (semtexszel aktivált) műtrágyabomba 3 embert ölt meg, az 1993-as bishopsgate-i robbantásban egy ember halt meg, és 350 millió font anyagi kár is keletkezett.
A terroristák körében töretlen népszerűsége miatt Pakisztán északnyugati törzsi területén már 2009 végén betiltották az ammónium-nitrátos műtrágyák forgalmazását, így az improvizált bombákban utazó terroristák később inkább a gyufa fejében is megtalálható kálium-klorát oxidálószert preferálták a bombakészítésnél.
