Megrendelői pozícióba hozhatja a tandíj a hallgatókat: 2008-tól a diákok joggal várhatják el, hogy a pénzükért jobb minőségű szolgáltatást kapjanak. Az egyetemek már kialakították a maguk minőségbiztosítási rendszereit, ám még nem látni, hogy ez a problémák kiküszöbölésére vagy elfedésére szolgál.
Professzorok, akik videokazettára felvett előadásokkal tudták le az óraadási kötelezettségüket, egyetemi tanárok, akik tömbösítve tartották meg - ha egyáltalán megtartották - a kurzusaikat, majd pár óra alatt több száz hallgatót vizsgáztattak le. Önkényesen osztogatott érdemjegyek, több évtizedes publikációkat tartalmazó irodalomjegyzékek, borzalmas idézettségi mutatókkal rendelkező akadémikusok: az elmúlt években számos rémtörténet keringett a főiskolai, egyetemi polgárok körében, jelezve, hogy a tömegoktatásra való áttérésnek a minőség látta kárát.
Kis pénz, kis foci
Pedig a bezárkózó, autonómiájukat féltő felsőoktatási intézmények kora lejárt. "A humboldti egyetem - amelyet a kari tagozódás, a karok, tanszékek, a professzorok, illetve a vezető oktatók körül kialakult kis kollektívák viszonylag nagyfokú önállósága jellemez - a 20. század vége fele válságba jutott" - szögezte le egy tavaly megjelent tanulmányában Polónyi István közgazdász. A szakember úgy véli, az oktatáspolitika egyik kulcseleme napjainkra a minőségbiztosítás lett.
A változtatás szükségességét a bolognai rendszerre való áttérést előkészítő oktatási kormányzat is felismerte. A 2005-ben elfogadott törvény féltucatnyi paragrafusban foglalkozik a minőségpolitika kérdéseivel. A jogszabály szerint a főiskolák, az egyetemek kötelesek minőségfejlesztési programot készíteni, melyet az intézmények élén álló szenátusok felügyelnek. A szaktárca felelős az ágazati irányelvek kidolgozásáért, ám a koncepciót több hónapos késéssel, 2007. december 4-én hozta nyilvánosságra a minisztérium. A hazai törekvések az Európa versenyképességének javítását szolgáló nemzetközi célokat tükrözik. Az 1999-es bolognai, majd a 2005-ös bergeni nyilatkozatot aláíró országok ugyanis megfogadták, hogy az elkövetkező években összehangolják a minőségfejlesztési rendszereiket, a 2003-as berlini kommüniké pedig első számú célkitűzéssé emelte a minőségbiztosítást. Az Európai Minőségbiztosítási Szervezetek Hálózata (ENQA) 2005-ben tette közzé az Európai sztenderdek c. alapdokumentumot, amely az intézmények belső minőségbiztosítását és az akkreditáló szervezetek eljárásait határozza meg - mára az egyetemek többsége ezeket az elveket tekinti irányadónak.
A minőséget nálunk a finanszírozással kötné össze a kormányzat. A rendszerváltást követően alig több mint harminc egyetem, főiskola működött hazánkban, ám néhány év alatt a számuk 72-re emelkedett. Bármennyire sokallja ezt az Oktatási és Kulturális Minisztérium (OKM), adminisztratív intézkedésekkel nem tud intézményeket bezárni, kénytelen versenyhelyzetet teremteni az egyetemek között. Ennek jegyében alakították át a finanszírozási rendszert, és csökkentették 62-ről 56 ezerre a keretszámokat: 2007-től a felvételizők arányában osztják szét az intézmények között az államilag támogatott helyeket, ami a gyengén teljesítő szakok elnéptelenedéséhez vezethet. Engedélyezték, hogy a tandíjbevételek felét az intézmények fejlesztésre fordítsák, a tudományos normatívát pedig a minősített oktatók számához kötötték. Előírták, hogy 2010-től egy oktató csak egy helyen lehet akkreditálva, megszüntetve az "intercity-professzoroknak" csúfolt oktatók ingázását. 2008 márciusában fejeződik be a felsőoktatási intézmények kapacitásfelmérése, azaz a főiskolák és egyetemek a jövőben csak annyi hallgatót vehetnek fel, amennyit az infrastruktúrájuk ténylegesen elbír. Folyamatban van az országos diplomás-, illetve az oktatói pályakövetési rendszer kialakítása, amit az Országos Felsőoktatási Információs Központ (OFIK) fog menedzselni. Ez már az egyetemi rangsort készítőknek is nagyon hiányzik. (Lásd erről Jó, de nem elég jó c. írásunkat.)
A lapunk által megkeresett szakemberek úgy vélik, a nagy igyekezet ellenére a minőségbiztosítás területén az oktatási kormányzat lemaradásban van az intézményekhez képest. A főiskolák és egyetemek zöme az elmúlt két-három évben létrehozta a szakok, karok teljesítményét mérő irodákat, bizottságokat, sőt már lezárultak az első vizsgálatok, kiértékelések is.
A Debreceni Egyetem (DE) Orvos- és Egészségtudományi Centrumában már 2002-ben ISO minőségirányítási rendszer működött, 2004. július 1. óta pedig külön igazgatóság felügyeli az egyetem minőségbiztosítási rendszerét. Számos kérdőíves felmérést végeztek az oktatók, hallgatók és a munkatársak körében, a karok is készítettek értékeléseket a tevékenységükről. Egy csomó adatot megvizsgáltak, például: hogyan alakultak a K+F bevételek, miképp változott az elmúlt években a minősített oktatók száma vagy hány doktorandusz végzett a PhD-iskolákban. Vargáné Szűcs Edit, az egyetemi minőségfejlesztés rektori biztosa, a műszaki kar dékánja lapunknak elmondta: az idegennyelv-képzést fejleszteni szeretnék, miután egyre több külföldi diákot szeretnének Magyarországra hozni. A DE-t a minisztérium arany fokozatú minőségi díjjal jutalmazta.
A tárca másokat is kitüntetett a minőségbiztosítási tevékenységéért, például a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemet (BME) vagy a Miskolci Egyetemet (ME). Sallai Gyula, a BME stratégiai rektorhelyettese szerint a tanszékvezetők irányításával zajló önértékelések "jelentős hajtóerőt" jelentenek, mert "a kollégák láthatják a hiányosságokat, számba vehetik az eredményeket, ami jobb teljesítményre ösztökéli őket".
A hallgatói érdekvédők nem ennyire optimisták. "Az intézményekben egyre divatosabb ISO-zás nem az egyetem-hallgató viszonyról szól. Csak ráhúzzák a régi rendszerre az új, divatos terminológiát, amit az uniós pályázatoknál jól el lehet adni" - nyilatkozta lapunknak Szabó Gábor, a pécsi hallgatói önkormányzat vezetője, a bölcsészkar minőségbiztosítási bizottságának tagja. Az iparból kölcsönzött szabványok nehezen alkalmazhatók a személyes kontaktusokon alapuló szolgáltatásoknál, nem kezelik megrendelőként a diákokat. Elvileg az ISO-minősítést csak akkor lehet megtartani, ha a szabványt odaítélő cég meghatározott időközönként átvilágítja az intézményt. Ám ez sem jelent mélyreható - külső - auditot, hiszen csak azt vizsgálják, hogy az adott intézmény teljesíti-e a maga elé tűzött célokat: például a meghirdetett kurzust beillesztették-e az órahálóba, meghirdették-e az interneten, vagy a tanár leadta-e idejében a tematikát. A kari, tanszéki önértékelések sem idéznek elő minőségi ugrást: az oktatók körülülik a főnöküket, és megállapítják, hogy teljesítették a korábban kitűzött célokat, majd a jegyzőkönyvet fiókba zárják.
Követő emberfogás
Az utóbbi években az intézmények elkezdtek odafigyelni a pályakövetésre, a végzett hallgatók visszajelzései (elhelyezkedési, kereseti lehetőségeik, az egyetemről, az adott szakról alkotott véleményük) vissza fognak hatni az oktatásszervezésre. "Ezek lényeges mutatók, itt nem lehet az esetleges problémákat rizsával elfedni" - állítja Szintay István, a ME Vezetéstudományi Intézetének igazgatója. Az OKM-ben felmerült, hogy az államilag finanszírozott helyeket a munkaerő-piaci sikeresség alapján osszák szét az intézmények között: azok a karok kapnának nagyobb támogatást, melyek a szakmájukban maradó végzősöket bocsátanak ki. Varga Júlia, a munkaerőpiac és a felsőoktatás viszonyát kutató közgazdász szerint hibás döntés lenne egy ilyen indikátorhoz kötni a támogatásokat, ugyanis egy diplomával nagyon sokféle foglalkozást be lehet tölteni. Máshogy érvelt Hircsu Ákos, a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának (HÖOK) észak-magyarországi régióelnöke: "A munkaerő-piaci sikerességhez kötött finanszírozás újra a vidéki egyetemeket hozná hátrányos helyzetbe, amelyek hiába fejlődnek, a kiinduló pozíciók különbsége miatt ezen az alapon nem tudnák felvenni a versenyt a fővárosi intézményekkel. Márpedig a szegényebb régiók tőkevonzó erejét épp az egyetemek biztosíthatják. Példa rá a Bosch és a ME együttműködése. Ezt nem szabadna gyengíteni a finanszírozás ilyen jellegű átszabásával."
A diákok szava egyébként egyre nagyobb súllyal esik a latba, ám kérdés, hogy a felmérések eredményével mit kezdenek az egyetemek. A diákok véleményének becsatornázására szolgál az Oktatói Munka Hallgatói Véleményezése (OMHV) néven futó felmérés, ám a részvétel önkéntes, a hallgatók pedig nem mindig merik vagy nem áll az érdekükben minősíteni az oktatóikat. Hiába az anonimitás, gyakran előfordul, hogy rossz "érdemjegyet" szerzett tanár a vizsgaidőszakban a teljes évfolyamot megleckézteti. A legnagyobb gond, hogy az OMHV-nak egyelőre semmilyen következménye nincs, maximum híre megy, hogy egyik-másik tanerőt nem kedvelik a hallgatók. Ráadásul a legnépszerűbb oktató címet többnyire azok érdemlik ki, akik könnyen osztják a jó jegyeket, és hozzásegítik a diákokat a nagyobb ösztöndíjhoz. Néhány éve a Debreceni Egyetemen egy politológus volt a legkedveltebb egyetemi tanár, aki jelest adott annak a diáknak, aki a "Mikor volt az 1956-os forradalom?" kérdésre az "1968-ban" választ adta - nem csoda, hogy hosszú sorok kígyóztak kurzusfelvételkor a szobája előtt.
A szakemberek szerint a hazai felsőoktatásról igazán tiszta képet csak a külső, esetleg külföldi szakértők értékelése adhatna, ám egy-egy ilyen vizsgálat több tízmillióba kerül, ráadásul az oktatók, kutatók idegenkednek tőle - még a belső auditot is nehezen fogadták el. Az egyetemi vezetők rendszerint arra hivatkoznak, hogy a Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB) által megvizsgált és elfogadott rendben szervezik a képzést, így nincs szükség külső szereplők bevonására. A bolognai rendszerre való áttérés során a bizottság pár év alatt átvilágította a teljes hazai felsőoktatást, ám a MAB bírálói szerint az alap- és mesterképzési szakok akkreditációját a legtöbb szak feltűnően könnyen vette, és a képzési tartalmak megújításában is sok esély kimaradt. Bár a MAB stratégiai tervében benchmarking és szúrópróbaszerű ellenőrzések is szerepelnek, főleg a bemeneti oldalra (tanterv, személyi, infrastrukturális feltételek) figyel, a főiskolák, egyetemek működési feltételeit, kimeneti követelményeit csak részben vizsgálja. "Ha valaki Magyarországon bálnatenyésztő szakot akar indítani, és teljesíti az előírásokat, akkor kénytelenek leszünk akkreditálni" - magyarázta a Narancsnak Bazsa György, a MAB elnöke. Attól függetlenül, hogy a piacon van-e rá igény vagy nincs. A bizottságot gyakran éri olyan kritika, hogy a felsőoktatás világából érkezett tagjai nem elég szigorúak a kollégáikkal, a különféle egyetemi, főiskolai lobbik érdekei szerint döntenek. "Legutóbb az egyetemi tanári pályázatok közel felét első körben elutasítottuk" - próbált cáfolni Bazsa.
A szakértők többsége ennek ellenére úgy véli, az akkreditációs eljárás további reformokra szorul. Februárban az új összetételű MAB alakuló ülésén Hiller István is bírálta a bizottságot, jelezve, hogy a testületnek egy éve van a korszerűsítésre, ugyanis 2008-ban külföldi véleményezők veszik górcső alá az akkreditációs bizottságot. "A paradigma- vagy szemléletváltás ideje a MAB életében is eljött" - ismerte el egy tanulmányában Szántó Tibor, a testület főtitkára, az ENQA alelnöke.
Az akkreditációs eljárások szigorítása, a szervezeti önértékelés önmagában nem elegendő: "az európai egyetemi térben" a külföldi hallgatók egyelőre nem mutatnak különösebb érdeklődést Magyarország iránt. A 2006/2007-es tanévben az egyetemeken, főiskolákon tanuló 15 ezer külföldi diák 55 százaléka határon túli magyar volt, és az anyanyelvén tanult.
