Magyar Narancs: A Trianon után függetlenné vált Magyarország a harmincas évek második felétől erős gazdasági, politikai, majd idővel katonai kapcsolatot alakított ki a németekkel. Ez pusztán az előző világháború hagyatékából, a versailles-i békerendszer miatti közös sérelmi politikából következett?
Ungváry Krisztián: A kérdésben rejlik némi pontatlanság: a magyar–német kapcsolatok csupán a harmincas évek legvégén, de leginkább a negyvenes évekre válnak rendkívül szorossá. Ez azért is figyelemre méltó, mert mutatja, hogy a magyar politika sokáig tisztában volt ennek a szoros német kapcsolatnak a problematikus voltával, azzal, hogy ennek nem minden eleme jó opció Magyarország számára. Éppen ezért a magyar politika jó ideig megpróbált viszontbiztosításos alapon működni: például az ország fő politikai problémáját, Trianon revízióját úgy próbálták megoldani, hogy bevonják a győztes nagyhatalmakat is. Ennek híján minden revíziós siker hiábavalónak látszódhatott: hiába tűntek a nyugati nagyhatalmak éppen fogatlan oroszlánnak, nem volt biztos, hogy a jövőben is azok maradnak, és akkor majd mindent visszacsinálnak. A magyar politikában Bethlen Istvántól kezdve volt egy erős törekvés, hogy a győztesek maguk is szankcionálják vagy éppen legitimálják azt, ami a békeszerződés revíziója során történik. Közülük a leggyengébb láncszem Olaszország volt, amely győztes hatalomként is hajlandó volt támogatni ezt a revíziót – még aktívabban is, mint a németek.
Hitler álláspontja a versailles-i békerendszer revíziójáról kétarcú volt: például 1934-ben, egy évvel a hatalomra kerülése után egy német–lengyel szerződésben garantálta a lengyel határokat, ami teljesen az ellentéte volt annak, amit addig hirdetett. Mintha a mostani magyar vezetés, mindazok után, amit az utóbbi időkben hallottunk tőle, hirtelen kötne egy új, a régebbinél is megengedőbb magyar–ukrán alapszerződést. Ez a „több vasat a tűzben” attitűd 1939-től egyre többször sérült, mégpedig két okból. Egyrészt a magyar politikai elit egy részét elhagyta a józan ítélőképessége, másrészt Olaszország egyik súlyos presztízsveszteséget szenvedte el a másik után és kiderült, hogy valójában fogatlan oroszlán. Mindez folyamatosan felértékelte a német kapcsolatot – nem is szólva a német hadsereg elképesztő győzelmeiről.
MN: Gömbös miniszterelnök 1934-ben még Dollfuss osztrák kancellárral és Mussolinivel próbált szövetkezni – ennek volt némi németellenes éle is?
UK: Bár sok baj volt ezzel az ötlettel, azt elmondhatjuk, hogy a magyar politika nem kizárólag egypólusú kapcsolatban gondolkodott, és több lábon álló szövetségi rendszert szeretett volna megvalósítani. Már csak azért is, mert a magyar katonai potenciál a nullát közelítette 1938 előtt. Addig egyetlen magyar politikusban sem merülhetett fel, hogy a siker reményében hadat üzenhetnénk bármelyik szomszédunknak, mert ennek az elemi feltételei sem voltak meg – csak békés revízióról lehetett szó. Ez változik meg 1938 után – összeomlik a kisantant, és a magyar honvédség is megerősödik. Más kérdés, hogy a magyar vezetés rendre, szinte betegesen túlértékelte hadseregének képességeit. A német kapcsolat 1938 és 1941 között elképesztő átértékelődésen megy át: ennek vannak világpolitikai okai is, de ezen túlmutatóan a magyar döntéshozók személyében beállt nagy változások is magyarázzák az új orientációt. Sok rosszat el lehet mondani Teleki Pálról, de ő legalább pontosan tudta, hogy ez a német kapcsolat az aszimmetrikus jellege miatt életveszélyes – nem lehet egyoldalúan erre építeni, mert ez öngyilkos vállalkozás. Jogos a kérdés: ha ő tudta, akkor más miért nem? Azért, mert belőlük hiányzott a politikai képesség és belátás, és nem voltak híján az irreális elképzeléseknek.
MN: Előttük volt egy hihetetlenül sikeresnek tűnő Németország a maga látványos gazdasági, tudományos, katonai sikereivel, ami, ha jól gondolom, nagyon imponált úgy a politikai és katonai elit, mint a közvélemény egy tekintélyes szeletének.
UK: Ez tagadhatatlan. Magyarország szerencséje vagy tragédiája, hogy a nyugat-európai civilizáció vívmányait szinte kizárólag német közvetítéssel kapta meg, ami azért is nagyon fontos, mivel a 20. század elejétől, részben a 19. század második felétől Németország Nyugat-Európa sok tekintetben legfejlettebb része volt. Ez a példa elképesztő vonzerőt gyakorolt, amit nyelvi okok is felerősítettek, hiszen akkoriban mindenki, aki „számított”, tudott is valamennyire németül – ma már ez nem így van. Közben, pláne Hitler hatalomra kerülése után, az is kiderült, hogy a német érdekek nem feltétlenül azonosak a magyarokéival – sőt, a német élettérelmélet kifejezett fenyegetést is jelenthet. Ahogy a teljesen egyoldalú, aszimmetrikus gazdasági függés is – mindegy, ki áll a másik oldalon – egészségtelen, egy totális diktatúrától függeni pedig maga az életveszély.
MN: A náci eszmék is nagy hatást gyakoroltak a hazai politikai szerveződésekre. És a magyar szélsőjobboldalt gyakorta vádolták azzal, hogy pusztán német importáru.
UK: Nagyon érdekes, hogy míg Magyarországon létezett egy nagyon komoly fogyasztói igény a náci eszmék ideológiai importjára, addig a náci Németország ettől elzárkózott. A németek rendre a modus vivendit részesítették előnyben – ahelyett, hogy mondjuk Magyarországon is hatalomra juttassanak egy szélsőjobboldali rezsimet. Számukra sokkal jobb volt a Horthy-rendszerrel boltolni – már csak azért is, mert hiányzott belőlük mindenféle, akár „fekete” internacionalizmus. Éppen ezért a náci Németország egyáltalán nem, vagy legfeljebb csak minimális mértékben támogatta a magyar szélsőjobbot – egészen 1944. október 15-ig. Ha választani lehetett, akkor nem a nyilasokat választották.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
