A címhez hozzátehetnénk: ...és mindezek tudományos vizsgálata. A kiállításnak ugyanis egyenrangú témája az a kutatás, amelyet nem csupán a magyarországi kulturális antropológia kezdőpontjának lehet tekinteni, de a tudományág nemzetközi fejlődésének is mindmáig számon tartott mozzanata - habár ez a tény a közelmúltig csak az országhatáron kívül volt közismert. Az 50-es években Fél Edit néprajzkutató szemelte ki a Heves megyei Átányt a majdani intenzív terepmunka célpontjaként. Nem mintha a hagyományos néprajzi gyűjtés által nagy becsben tartott hagyományos ruhadarabok, cserepek vagy fafaragások tekintetében bármi kiemelkedőt produkált volna a település, viszont ritka értéket jelentett a század elejéig visszanyúló hagyományos paraszti gazdálkodás érintetlen rendje. 1951-ben járt először a községben, aztán, minthogy ebben a világban
nem volt illendő,
hogy a férfiak együttléteinél, közös tevékenységeinél nők is jelen legyenek, a megfigyelés teljessége érdekében Fél Edit bevonta a kutatásba Hofer Tamást. A munka az általuk "beilleszkedő megfigyelés"-nek nevezett módszerrel zajlott, rövidebb-hosszabb átányi tartózkodásokkal, kisebb-nagyobb szünetekkel, mintegy két évtizeden át. Az eredménye egyrészt egy sor publikáció, amelyek java Magyarországon meg sem jelenhetett. Továbbá egy hatalmas mennyiségű tárgyi anyag - mintha egész porták minden egyes darabját összeszedték volna -, amelynek a nagyobb részét most láthatja először a nagyközönség.
Amikor a hatvanas évek végétől az első Fél-Hofer-publikációk megjelentek Nyugaton, a magyar kultúrpolitika nem tartotta bátorságosnak írásaik közzétételét, hiszen a paraszti munka minden nehézsége, a társadalmi különbségek minden igazságtalansága ellenére békét, kiegyensúlyozottságot, átlátható rendet és határozott, világos értékeket sugárzó régi világot csak nemrég számolta fel a téeszesítés, amely nem egyszerűen felfordulást és nehézkesen haladó átalakulást hozott, hanem az érintettek számára keserűséget és irányvesztést is. Ebben a közegben a régi rend mégoly elfogulatlan és hűvös bemutatása is lázító cselekedetnek tűnt.
A két kutató tisztában volt azzal, hogy egy végnapjait élő kultúra elemeit őrzi meg és tolmácsolja az utókor számára. Ez is serkenthette türelmes és az égvilágon mindenre kiterjedő érdeklődésüket a paraszti élet "működésének" legapróbb részletei iránt. Ugyanezért tartózkodtak minden elsietett értelmezéstől, kívülről hozott fogalmi kerettől - így állhat most előttünk a valamikori átányiak mindennapi élete a maga finom színgazdagságában, amit egyfajta emelkedettséggel von be az a tény, hogy ez a világ már eltűnt, nem létezik. A kiállításhoz csatolt videointerjúban a nyolcvanéves Hofer Tamás (Fél Edit 1988-ban meghalt) beszámol arról a paradoxonról, hogy a tárgyi anyag összegyűjtését éppen maga a vizsgált kultúra halála tette lehetővé: ettől fogva használati értéküket veszítették a szerszámok, munkaeszközök, amelyekre a termelőszövetkezetben már nem volt szükség.
Maga a kiállítás egyrészt ezt az anyagot mutatja be, másrészt az összesen 800 helyben töltött napig tartó kutatás dokumentumait (fényképeket, a kutatási naplókból és publikációkból kiemelt szövegrészeket), amelyek értelmes összefüggésekbe rendezik őket.
Az első - közönségcsalogatónak tekinthető - vitrinek esetében máris érzékelhető az a szemlélet, amely az eszközöket, az eszközök történetét is a nagy egész szerves részének tekinti. Verekedőfegyvereket,
ólmos- és bunkósbotokat
látunk - melyiket meddig viselte-használta a gazdája, honnan való a nád, hogyan öntötték rá (kifúrt répában) az ólmot.
Aztán jön egy-egy kiemelt tárgy, mint az "eljáró emberek" élelmiszeres zsákja bögre zsírral, zacskó lebbenccsel; a kisbalta, az apai háztartásból kiváló fiúgyerek egyetlen hozománya, amellyel hozzákezdhetett saját gazdaságának megalapításához.
A kiállításnak alighanem a csúcspontja az "átányi munkanap" részletes bemutatása: itt mutatkozik meg a "beilleszkedő" módszer haszna az apró, alig feltűnő szokáselemek rögzítése során. Miközben a teremsor egyik oldalán óráról órára telik a munkanap a mezőn és a ház körül, a másikon a tárgycsoportok helyezik mindezt tágabb összefüggésekbe az eszközhasználat, a falubeli társadalmi különbségek, az étrend vagy a mérés, a mértékek helyi rendszerének a bemutatásával. Külön fejezet tárgya a sokféle női, férfikapa, horoló és kapircs. Egymáson hevernek tucatszám, mégis egyedi történetük, sorsuk lesz a fényesre kopott, vaskos és törékeny, bolti vagy kivágott fa ágából faragott nyeleknek. Jelentőséget nyernek a "valamire még jó lesz" kacatok, éknek való fadarabok, egy száradt sündisznóbőr.
Átányban a kutatás idején is már megszűnőben lévő hagyományos telekrend jól elkülönítette egymástól a gazdasági és a lakóteret. Az előbbi volt a férfiak együttléteinek a színhelye. A "tanyázás" a falusi társadalmi élet folyamatos és lényeges eseménye volt, egyfajta szalmatűz vagy mécses melletti, a társadalmi különbségeket feloldó klubélet, kocsmán kívüli kocsmázás kisszékeken, fonott dikón üldögélve, amit az ötvenes években igencsak rossz szemmel nézett, sőt akadályozott, tiltott a hatalom. A kiemelkedő, nagy közös eseményekről (disznóölés, lakodalom, húsvéti locsolkodás, temetés) is képsorozatok számolnak be, bemutatva a fényes, ritkasága miatt különleges ünnepi felszínét is a kemény munka fegyelmezett hétköznapi rendjének. Egy olyan világnak, amely fojtogatóan nehezedhetett a benne élőkre, miközben egyértelmű és vitathatatlan helye, értelme volt benne minden tárgynak és cselekedetnek.
Néprajzi Múzeum, nyitva június 13-ig
