Alacsony vízállások az európai folyókon

Kimerülnek

Tudomány

Nemcsak a Duna medrében látszanak a kövek, Közép-Európa számos folyója produkál rekordalacsony vízállásokat az utóbbi években.

Megszokott látvány Budapest lakói számára: a várost kettészelő folyam jócskán visszahúzódott a védművek által kijelölt partjaitól, és a part menti kövek között mind dúsabb vegetáció burjánzik. Bár a rendkívül alacsony vízállás korábban sem számított ritkaságnak (emlékezetes például a Duna magyarországi szakaszán 1947-ben tapasztalt kisvízi esemény), de ahogy azt a vízügyi szakemberek is megerősítik, az utóbbi években tendenciává vált, hogy a folyó szintje akár rekordokat döntő mértékben is a vízmérce alsó régióiban időzik. A Duna budapesti szakaszán 2018. október 25-én észlelték a valaha mért legalacsonyabb vízállást: 33 centimétert. (A Vigadó téri partszakaszon elhelyezett vízmérce 0 pontja nem a meder fenekét jelzi, hanem egy mesterséges értékhez, a Balti-tenger átlagos szintjéhez igazították.)

Idén június elejére, a kevés tavaszi csapadék miatt is, ebben az időszakban szokatlanul mélyre (június 6-án 146 centiméterig), süllyedt a folyó szintje. Az elmúlt két hétben némi emelkedést tapasztaltunk (egészen 380 centiméterig), ami főleg a Duna vízgyűjtő területén tanyázó és tartós csapadékot okozó hullámzó frontrendszereknek és az arról elfűződő sekély ciklonoknak köszönhető. De a folyó vízállása szempontjából nem is ez a hagyományosan kritikus időszak, elvégre Medárd környékén nálunk, de főleg a folyam felső (országhatárunk feletti) folyásán bőséggel érkezik az égi áldás. A legalacsonyabb vízszintet pedig hagyományosan októberben éri el a Duna. Intő jel azonban, hogy 2013 óta nem akadt olyan év, amikor a folyó elöntötte volna a budapesti alsó rakpartokat, ami a vízgyűjtő területek csapadékmennyiségének és vízháztartásának tendenciaszerű, talán tartós megváltozására utal.

 

Hosszú, forró nyár

Az évek óta tartó zömmel alacsony dunai vízállásnak két faktora is akad, és mindkettő visszavezethető a földi klíma globális jellegű, lokálisan azonban eltérő mértékben érvényesülő megváltozására. Ráadásul az éghajlat egyes elemei is hektikusan, véletlenszerűen, emiatt kiszámíthatatlanul viselkednek. Az éves átlaghőmérséklet például bizonyos kritikus időszakokban és földrajzi helyeken akár nagyobb mértékben is emelkedhet. A környékünket érintő felmelegedés egyik, a folyók vízhozama szempontjából is releváns, kellemetlen következménye, hogy például az Alpok gleccserei gyorsabban olvadnak nyáron, mint ahogy télen gyarapodnak. Késő tavasszal, kora nyáron az olvadékvízből érkező utánpótlás mennyisége is gyakorta kisebb az ilyenkor szokásosnál. Ez persze nemcsak a Duna sorsát érinti, hanem a Rajnáét is, amelynek szintén az Alpokban, de inkább annak nyugati felén található a forrásvidéke. Márpedig a Rajna alacsony vízállása több nyugat-európai országban (főleg Németországban) okoz gondokat már évek óta. Ehhez jön még a csapadék időbeli és térbeli eloszlásának hektikussága, amelynek egyik szimptómája a korábban masszívan csapadékos időszakok eltolódása, rövidülése, a szokatlanul száraz időszakok gyakoribbá válása – ami egyaránt érzékelhető a nagyobb európai folyók alsóbb és felső szakaszain.

Az idei tavasz kevesebb csapadékot hozott a Kárpát-medencébe és jórészt az Alpok vidékére is. A folyók közeljövőben mért vízszintjét azonban az határozza meg a legerőteljesebben, hogy mennyire lesz csapadékos és forró a nyár – az elmúlt évtized tendenciáira és friss mérésekre is alapozó hosszabb távú prognózisok szerint a tágan értelmezett közép-európai térségben kifejezetten meleg és zömmel az átlagosnál kevésbé csapadékos nyárra számíthatunk. Az efféle prognózisokban persze sok a bizonytalanság, ráadásul a június utolsó harmadáig szóló előrejelzések szerint szerencsére még nem érvényesül a vízállás és általában az aszály szempontjából kedvezőtlen (bár a nyaralóknak kedves) forgatókönyv. És nem is csupán az idei nyár lesz döntő jelentőségű a jövő dunai (rajnai, visztulai stb.) vízállásainak tekintetében. Az elmúlt évtizedben amúgy is gyakoribbá váltak az extrém időjárási szituációk: például amikor a hosszú, szokatlanul száraz időszakokat rövidebb, ám annál bőségesebb csapadékot hozó nedves periódusok követnek. Ehhez járul hozzá a hőmérséklet (évszakoktól függően eltérő mértékű) emelkedése, ami a kifejezetten forró nyarak dominanciáját hozta el mind nálunk, mind a környező régióban.

Ugyanezen jelenségek miatt jelentkeznek rendszeresen hosszú, alacsony vízállású periódusok a csehországi középhegységekben eredő Elbán és Oderán, és az utóbbi forrásához közel, a Sziléziai-Beszkidekben eredő Visztulán. Nyilvánvaló, hogy a Csehországot, Lengyelországot, illetve Németország keleti felét is magában foglaló régióban is tapasztalható a csapadékeloszlás hektikussá válása (itt gleccserek híján azok olvadásának hatásával sem kell számolnunk). Azt sem árt figyelembe venni, hogy az éves átlagok még napjainkban sem oly riasztóak, például Magyarország a múlt évben egyáltalán nem kapott kevés csapadékot (az átlagos mennyiség 700 milliméter felett alakult), ami hozzájárulhat ahhoz, hogy ne károsodjon a folyó menti élővilág, és jusson utánpótlás a vízbázisokba.

 

Szárazra kerülve

A tartósan alacsony vízállás miatt a hajózás érdekei is rendszeresen sérülnek: hosszú időn át, kiterjedt folyószakaszokon válik lehetetlenné, vagy legalábbis korlátozódik a hajóforgalom. A Duna felső szakaszán ráadásul a többnyire áramtermelést is szolgáló műtárgyakkal megvalósított duzzasztás megfogja a hordalékot, amiből kevés jut az alsóbb szakaszokba. Ennek híján pedig a folyó „berágja” a medrét, az így képződő berágódás miatt azonos vízhozamnál is alacsonyabb a vízszint, ami miatt zátonyok, homokpadok vagy akár (mint a Duna-kanyarnál vagy Budapestnél) sziklák kerülnek a felszín közelébe vagy a felszínre. Ahol lehet, kotorni kell a Duna medrét, de már felmerült az is, hogy több helyen (ahol sziklás a meder, és ilyen a budapesti szakaszon is előfordul) robbantással kéne rendet vágni, és így állandósítani a folyó hajózhatóságát. Az efféle radikális beavatkozások persze nem feltétlenül egyeztethetők össze az ökológiai szempontokkal.

A Duna magyarországi szakasza természetesen nemcsak a hajózás szempontjából fontos, de kulcsfontosságú vízbázisok is találhatók itt – például pont Budapest környékén. Az illetékesek szerint ezek a kisvizes értékek még nem veszélyeztetik a vízellátást, Somlyódy László akadémikus azonban épp a 2018-as rekordalacsony vízállás idején mondta el (lásd: Miért olyan kevés a víz a Dunában és okozhat-e ez katasztrófát?, Magyar Narancs, 2018. szeptember 27.), hogy a folyómeder berágódása, az alacsony vízállás és a duzzasztás egyaránt károsíthatja a természetes tisztítást végző, a kavicságyban kialakuló biológiai hártyát.

A folyók alacsony vízállását hagyományosan az energiatermelés viseli meg – hol közvetlenül, hol közvetve. A Dunára és más folyamokra települt áramtermelő művek kapacitása természetesen csökkenhet az alacsony vízhozamok miatt. A magyarországi Duna-szakaszon végül a társadalmi tiltakozás miatt nem épült meg a duzzasztómű (az elkészült szlovák erőműszakasz működésének terheit azért jócskán viseljük), annál nagyobb a jelentősége a Duna-víznek, mint erőművi hűtőfolyadéknak. A paksi atomerőmű számára is akadt kritikus időszak, például 2018-ban, amikor az alacsony vízállás idején már rendszeresen ellenőrizni kellett a folyó állapotát (így a Duna – átlagban amúgy is fokozatosan melegedő – vizének az erőmű által is megemelt hőmérsékletét), figyelni a medret, és ha kell, beüzemelni a reaktorblokkok hűtéséhez szükséges vizet kiemelő szivattyúkat.

A hajózás vagy az energiatermelés szempontjai könnyen összeütközésbe kerülhetnek az ökológiai preferenciákkal; adódhat a következtetés, hogy a fontos gazdasági célokhoz szükséges vízmennyiség biztosításához elengedhetetlen a folyó (jelen esetben a Duna) duzzasztása, illetve tárolók létesítése. A Duna magyarországi alsó szakaszán azonban mindenféle duzzasztás a folyó menti kivételes élővilág, ártéri erdők részleges vagy teljes pusztulását hozhatja, amihez az atomerőmű környékén végzett más infrastrukturális beruházások, így a tervbe vett hídépítés is hozzájárulhatnak. Tanulságos az osztrák példa, amelyet korábban a folyó célszerű hasznosítása szempontjából emlegettek: lám, az osztrákoknak nem okozott szívfájdalmat lépcsőzetesen duzzasztani a folyóikat, így a Dunát is – és közben olcsón energiát termelni.

Az már csak napjainkban derült ki, hogy ha a vízerőművek létrehozásához szükséges természetrombolást is hozzávesszük a költségekhez, akkor e relatív olcsóság már nem is annyira rentábilis számunkra. Ráadásul a duzzasztott vízben elszaporodó mikroorganizmusok üvegházhatású gáztermelése révén több kárt okozhatunk a klímánknak, mint amennyit megspórolunk azzal, hogy fosszilisről átállunk az amúgy tényleg megújuló energiaforrásra. Máris érthető, hogy Ausztriában a mostani (néppárti–zöld) kormánykoalíció miért áldoz komoly pénzeket – első körben 200 millió eurót –, arra, hogy természetközelibbé tegyék a Du­na és mellékfolyóinak part menti területeit és a mesterséges, akár energiatermelést szolgáló építmények rovására is figyelembe vegyék az ökológiai szempontokat. Persze szó sincs arról, hogy egyik pillanatról a másikra megszűnne a Duna vagy a mellékfolyók duzzasztása a felső vízgyűjtő területen. Mivel a folyó vízjárását, hordalékszállítását (és emiatti későbbi berágódását) is befolyásoló dunai duzzasztógátak sorozata pont a bősivel zárul, ezek együttes hatása az alsóbb szakaszokon (osztrák rehabilitáció ide vagy oda) mindenképpen érvényesülni fog. Sőt, idővel szinte kényszerítő erőt gyakorolhat az itteni vízszabályozásra. Ennek eszköze lehet a duzzasztás és más, a víz tárolására alkalmas műtárgyak megépítése a magyarországi Duna-szakaszon – amit rendszerint még közlekedési és energiatermelési szempontokkal is nyomatékosítanak. Ráadásul ott a kérdés: mennyire tartják majd be a nemzetközi szerződéseket a környező országok, ha tartósan kisvízi helyzettel kell számolni?

Neked ajánljuk