„Mit is akartak a forradalmárok?”

Gulyás Martin történész 1956 új megközelítéseiről

Fölösleges tovább bizonygatni a politikai okokból kreált hazugságokról, hogy azok hazugságok voltak, érdemesebb például gazdaságtörténeti összefüggéseiben vizsgálni 1956-ot. Miért érdekli a forradalom a rendszerváltás után született történészt?

Magyar Narancs: 1991-ben született. Az ’56-os forradalom történetét kutatva nem érzi hátránynak, hogy nincs személyes tapasztalata a Kádár-rendszerről?

Gulyás Martin: Nem, ez inkább előny. Az pedig vonzott, hogy ez újabban hálátlan kutatási téma. A hatályos doktori adatbázis szerint az utolsók között voltam, akik kifejezetten ’56-os témából írták az értekezésüket. Azért is egyre kevésbé forró ez a téma, mert a politikai hovatartozást a múló idő és a generációk cserélődése okán egyre kevésbé határozza meg a kádárizmushoz való viszony. Jövőre a millenniumi generáció is szavazni fog, őket már nehézkes azzal ösztökélni, hogy „szavazz rám, különben visszajönnek a kommunisták” vagy a fasiszták örökösei. Az ilyen típusú szekértábor-rendező elveknek egyre korlátozottabb az érvénye és a társadalmi hatóköre. Már a hozzám hasonló korú fiatal felnőttek számára is Kádár János vagy Horn Gyula ugyanolyan történelmi szereplő, mint mondjuk Aba Sámuel vagy Kossuth Ferenc. Afelé tartunk, hogy 1956 is a kulturális emlékezet részévé nemesül, úgy tekintünk rá, mint az 1848–49-es forradalom és szabadságharcra.

MN: Akkor mi a vonzó egy ilyen régi történelmi eseményben a rendszerváltoztatás után született történész számára?

GM: Például az, hogy számos 20. századi témához hasonlóan 1956 is a „szétbeszélés” áldozata. Áttekinthetetlenül nagy az irodalom, de közben a nagy, tisztázó szintézisek hiányoznak. Egy a ’89-es rendszerváltoztatással foglalkozó politológus kollégám nekem szegezte a kérdést, tudok-e jó összefoglaló munkát, amiből jól megismerheti a témát. Gondolkodási időt kértem. Aki a forradalmárok motivációira kíváncsi, annak a legalaposabb munka, amit ajánlani lehet, Standeisky Éva műve, több mint félszáz oldal (Népuralom ötvenhatban, Budapest, 2010). Tizenegy éve jelent meg úgy, hogy túl vagyunk egy nagyszabású emlék­éven, ami semmi ehhez foghatót nem tudott felmutatni. A másik nagy, tiszta fogalmakkal és értékelő kategóriákkal bíró alapmű közel ötven éven át lapult hungarikaként egy hagyatékban. Szerzője a Horthy-korszak szociálpolitikusa, a Teleki Pál tanácsadói köréhez tartozó Kovrig Béla (Nemzeti kommunizmus és Magyarország, 2016). Szóval nagy kihívás valami újat és eredetit mondani ilyen bőséges előzmények után, ugyanakkor egy más generációs megközelítés adhat némi vérfrissítést a kánonná merevedett elbeszéléseknek.

MN: Ön szerint mi a gond az ’56-os forradalmat értékelő fogalmainkkal és kategóriáinkkal?

GM: Ki kellene törni a kádári narratíva jellemző kérdésfeltevéseiből. Ne az határozza meg a kutatások tematikáját és az ötvenhatról szóló napirendet, hogy a kádári apparátus kiket és miért tartott ellenségnek. Túl kellene lépni azon, hogy kényszeresen bizonygassuk nyilvánvaló hazugságok fals jellegét. A kutatók jelentős hányada beletemetkezik a megtorlás iratai­ba, miközben számos, például a pártállami igazgatás restaurációját dokumentáló tanácsi vagy pártbizottsági irat időnként sokkal többet elárul akár még a megtorlásról is. Ha például találni akart volna bárki Biszku Béla belügyminiszter ellen a jogi bizonyítás próbáját is kiálló történeti forrást, akkor a fővárosi kerületi pártbizottságoknak írt karhatalmi jelentéseket kellett volna csak elővenni. Az ötvenhatos művek nagy része erősen pozitivista, leíró jellegű, ami hosszú időn át érthető is volt, hiszen tényszerűen kellett ellenpontozni a kádári ellenforradalom-narratívát. De most szerintem módszertani megújulásra is szükség lenne. Be kell vinni a társ- és rokontudományok meglátásait az elemzésbe, hisz 1956-nak vannak olyan dimenziói, amelyek túlmutatnak az utcai harcokon, a száraz, eseményközpontú leírásokon. Mondok egy konkrét példát. A forradalom gazdasági programját, követeléseit nézve olyanokat olvasunk Zalától Borsodig, hogy „kívánjuk a termelőeszközök társadalmi tulajdonát”, érvényben hagyjuk az 1945 utáni államosítás számos elemét. Mellette sok helyütt megjegyzik, hogy korlátok között a magántulajdonnak és a vagyongyarapításnak is helyet kell adni, s a korábban kisemmizetteket kárpótolni kell. Aki nem rendelkezik ismeretekkel a korban kialakult gazdasági modellekről, az állam gazdasági szerepvállalásának formáiról, vagy a szocializmus különféle – például kínai, lengyel, jugoszláv – gazdaságirányítási megoldásairól, és mindezek gondolati előzményeiről, annak úgymond egyszerű a dolga, hiszen csak a szürke árnyalataiban látja a kérdést: vagy kapitalizmus van, vagy szocializmus. Megállapítja, hogy 1956 rehabilitálta az eredeti marxi programot, s a nép „torzulásoktól mentes, tiszta szocializmust” akart, mert – szerinte – a leírt programpontokból ez következik. A 90-es évek irodalmának nagy hányadát még ez a redukcionista szemlélet jellemezte. A dolog azonban nem ilyen egyszerű, hiszen ha mögé megyünk ezeknek a kétségtelenül marxista frazeológiával megírt programpontoknak, s elolvasunk munkástanácsülési jegyzőkönyveket, akkor dekódolni tudjuk az igazi gondolatokat.