A mindent elöntő műanyagszemét réme már egy jó ideje kísérti az emberiséget, de most talán egy lépést azért tettünk a további szeméthalmozódás csökkentésére. Az uniós képviselők akaratából ugyanis 2021-től megszabadulhatunk megannyi kártékony, amúgy is értelmetlen vacaktól - más értelmezésben eltiltanak eme hasznos és nélkülözhetetlen, habár gyorsan eldobható tárgyainktól. Tudjuk, a lelkes döntéshozók is inkább az első véleményt szeretnék visszahallani, miután most egy tollvonással ütötték ki a kezünkből a plasztik szívószállal kortyolt poharat (azt mondjuk pont nem).

Az Európai Parlament március végén fölényes többséggel határozott úgy, hogy többé - egészen pontosan majd 2021-től - nincs helye a boltok polcain és fogyasztók keze ügyében az olyan ökotudatosságtól mentes elvetemültségre valló eszközöknek, mint a plasztik kiskanál, a műanyag kés és tányér, a rettegést keltő fültisztító pálcika (amelynek használatát amúgy nem is javallják az orvosok), meg az a kis, rejtélyes rendeltetésű műanyag pöcök, amit a lufiárusok használnak.

A kicsi is rossz

Ne becsüljük le ezeket az lomokat, kacatokat, pláne a belőlük fakadó kártételt: temérdek mennyiséget használunk el belőlünk, és ezek többnyire csak percekig nyújtanak élvezetet és hasznos szolgálatot, hogy azután a szemétre kerüljenek. A lerakókból a vizekbe mosódva, majd a folyamok hátán (esetleg a szeméttelepnek használt tengerpartról) kerülnek be többek között az óceánok vizébe is, habár a tengeri műanyagszemét zöme, akár 90 százaléka tengeri forrásból, jórészt hajókról származik. Egészen imponáló mennyiségekről beszélünk: másodpercenként 700 kilogramm műanyag zúdul a tengerekbe!

Immár közhelynek számít, miként alkot a lebegő műanyag több négyzetkilométeres szemétszigeteket, emellett apróra töredezve óriási tengeri zónákat borít be, és a dirib-darabkák az áramlatokkal mindenhová eljutnak (habár mondjuk mikroméretű műanyagszennyezés élővilágra gyakorolt kártétele pontosan nem tisztázott). Nem is szólnánk a világsajtóban időről-időre szárnyra kelő gyilkos nejlonzacskós hírekről: hol partra vetődött bálna, hol delfin a főszereplő, a darabra vagy kilóra megadott gyilkos dózisok általában azonos esetben sem egyeznek meg, ha különböző cikkeket nézünk. Ettől még ne legyintsünk a gyilkos szatyrok áldozatainak szenvedésére, a makroméretű műanyagdarabok igazi csapást jelentenek a természetre! A plasztik zsákokon kívül a potenciális gyilkosok közé sorolhatjuk a megannyi állat szenvedését és halálát okozó műanyag halászhálókat és a mostani szabályozásból is kihagyott, kidurranva fojtó hatású léggömböket (lásd még korábbi cikkünket: A léggömb is öl, Magyar Narancs, 2017. december 21.).

A léggömb is öl

A világ szeméttárolóiban és tengerein sok millió tonnányi műanyaghulladék hányódik. Nehezen bomlik, és akkor is mérgekkel traktál minket.

Az Európai Bizottság eredeti előterjesztése szerint a döntésnek fontos klímavédelmi céljai is vannak: óriási mennyiségű szén-dioxid kibocsátását előzhetjük meg, és csak ezzel a lépéssel 2030-ig 22 milliárd dollár értékű környezeti kárt kerülhetünk el - nem is szólva a 6,5 milliárd dolláros spórolásról! (Erről pedig ajánljuk egy másik cikkünket: Eb, aki a kanalát - Az EU a műanyag evőeszközök ellen, Magyar Narancs, 2018 június 7. ). Csakhogy ezek a spekulációk jórészt arra a nem túl megalapozott előfeltevésen alapulnak, hogy az apró méretük dacára, vagy éppen azért oly kártékony tárgyak piacról való kivezetése rögtön valamiféle fogyasztói szemléletváltozáshoz is vezet.

Málnaszörp és szalmaszál

Mert vegyük csak a szívószálakat, amelyek már kicsiny átmérőjük miatt is rendre áthullanak a szelektíven gyűjtött hulladék osztályozását végző masinákon. Ezekből 25 milliárd darab fogy évente csupán az Európai Unión (plusz a tőlünk elszakadni képtelen Nagy-Britannián) belül! És nem vagyunk benne biztosak, hogy eddig notóriusan szívószálazók többsége a tiltás után nem fog valamiféle helyettes felé nyúlni.

Ezek azután készülhetnek valamiféle préselt cellulózból (speciális papírból, jobb esetben recikláltan vagy faipari maradék bázisán), ami annyit jelent, hogy az eddig a műagyagiparnak köszönhető környezeti, ökológiai terhek helyébe egy másik gyártó okozta környezeti kockázat lép. Hiába érvelünk azzal, hogy a bambuszból, papírból, szalmából, miegyébből készült szívószálak legalább gyorsan lebomlanak – ám ha ilyen tetemes mennyiségekről beszélünk, annak igencsak érzékelhető környezeti terhei lesznek. És ebben az esetben még abban sem lehetünk biztosak, hogy nem kerül-e többe végül a leves, mint a hús, azaz az ilyen-olyan forrásból megvalósuló cellulóztermelés fokozása nem okoz-e több, akár kibocsátásban is jól mérhető környezeti kárt, mint a jó öreg műanyaggyártás. Utóbbinál persze illik végigelemezni a teljes technológiai folyamatot a kőolaj kitermelésének minden szempontból mocskos és környezetszennyező munkájától kezdve, a finomítók nem is oly finom működésén át a nagy fordulaton pörgő feldolgozóipar vastag ceruzával írt környezeti számlájáig. Egészen pontosan, eme utóbbi költségeit egészen jól lehet kalkulálni, elvégre működését jól ismerjük, áldásait egyszerre élvezzük és nyögjük is, ami a műanyagipar szörnyű ambivalenciáját adja.

A műanyagról való leválás terhe viszont csak később lesz nyilvánvaló: habár a várható hatások egy jó részével kalkulálni tudunk, de más faktorokkal még nem lehetünk tisztában. Például azzal sem, hogy embertársaink milyen helyettesítőket választanak, már ha egyáltalán megmaradnak az efféle eszközök használata mellett. És ne felejtsük, a szívószál sok embertársunk számára nem kényelmi eszköz, hanem, mondjuk egy súlyos fogyatékosság miatt, létfontosságú a táplálkozáshoz! Ebből a szempontból érdekes, hogy az egyszer használatos eszközök, például a cellulózalapú szívószálak, sőt evőeszközök mellett már feltűntek a piacon az ehető eszcájgok is: a tésztából készült, korántsem utolsó szalmaszál mellett ott van még a préselt korpából készült tányér, amit a jól sikerült ebéd utáni „nasi” gyanánt el is fogyaszthatunk. És ehhez jön még a másik véglet, ami evőeszközök és tányérok tekintetében maga a közhely, szívószálnál azonban még nem az: fémből és üvegből készült csövecskéket is ajánlanak, amelyek újra és újra felhasználható, kedves tárgyaink lehetnek. Ezekkel a helyettesítőkkel persze több gond is van. Először is nehezen tudjuk elképzelni, hogy embertársaink fém vagy üveg szívószálaikkal érkezzenek, mondjuk, egy szórakozóhelyre (ezek a szívószálak fő pusztítói), főleg mert oda ilyen potenciálisan veszélyes eszközökkel be sem engedik őket (amúgy joggal). Ráadásul tapasztalatból tudjuk, hogy a papíron az örökkévalóságnak szóló „tartós” használati cikkeink is sorra a szemétben végzik - miért is gondolnánk azt, hogy másként lesz ez a fém, vagy az üveg szívószálakkal, amelyek összegyűjtésével és reciklálásával is akadhatnak gondok.

Ráadásul a még ismeretlen és nehezen kiszámítható jövőbeli fogyasztói szokások függvényében most még az is nehezen kalkulálható, milyen mennyiségű helyettesre lesz szükség a jövőben és a felmerülő opciók közül melyiket preferálják majd a fogyasztók. Érezzük a helyzet paradoxonát: éppen a más hagyományos anyagok pótszereként kitalált kőolaj alapú polimerek helyetteseit kell megtalálni, a hagyományos anyagok között és kiválasztani közülük a legkevésbé kártékonyt: ehhez mind a fogyasztó egyedi szintjén, mind a piacot környezeti szempontból, adminisztratív alapon szabályozó állami illetve szupraállami aktorok részéről is döntéseket kell hozni. Mert sajnos kevésbé vigasztaló alternatíva, ha a temérdek műanyagszemét helyére (amelyekről még azt sem tudhatjuk, milyen gyors lesz a jövőben a kémiai, pláne a biológiai lebomlásuk) másfajta szemét kerül. A műanyag bigyók gyártóit másfajta anyagból készült, de előbb vagy utóbb ismét a szemétben végző kacatok gyártói váltják, és még az is erősen bizonytalan, hogy ennek az új típusú technológiai láncnak a teljes környezetterhelése mennyivel lesz kisebb, mint a műanyaggyártásé.

Háló, hamutartó

És ha már itt tartunk: más tekintetben korántsem volt olyan radikális az unió politikai döntéshozó szerve. A tengeri élővilág pusztításáért jelentős részben felelős műanyag tengeri halászhálók használatának korlátozása például – iparági érdekek miatt - egyelőre fel sem merült. Annyi előrelépés azért történt az ügyben, hogy ezentúl legalább a gyártóknak kell fizetni a hálók összeszedését. Sajnos, itt az a gond inkább, hogy eleve sziszifuszi munkáról van szó, aminek a nagyját el sem tudják majd végezni, így azután ki sem tudják fizettetni. Hasonló logika szerint a súlyosan környezetszennyező és nehezen bomló cigarettacsikkek esetében is bevezeti az Unió a gyártó fizet elvet, azaz érvényesíteni próbálja az előállító kiterjesztett felelősségét. Ezen felül minden csomagoláson fel kell tüntetni, hogy a műanyag füstszűrős cigaretta eldobása káros a környezetre, ami furcsa módon csak most kerül át a köztudatba, pedig az egyik legnagyobb tömegben kikerülő, legfeljebb nagyon hosszú idő alatt lebomló szemétforrásról van szó (és akkor nem ejtettünk szót a belőle a környezetbe kikerülő mérgekről, no meg az elszívásának komplex kártételeiről sem).

A sokszorosan stigmatizált cigarettán kívül ugyanígy kell eljárnia gyártóknak a tiltást most megúszó műanyag poharak, a nedves törlőkendők és az intimbetétek csomagolásának feliratozásánál. Ez a fajta politika érhető és támogatandó: az egyéni fogyasztói felelősség meddő emlegetésénél illetve a műanyagfogyasztó polgár érzelmi zsarolásánál alighanem hatékonyabb, ha a gyártókat helyezi a szabályozás presszió alá.

Szemét persze ezután is keletkezik majd, pláne hogy legnagyobb műanyagalapú szennyező forrásoknak is csak egy kis része esik majd tilalom alá. Éppen ezért a tagállamoknak 2029-re a műanyag flakonok 90 százalékát össze kéne gyűjteniük, a műanyag palackoknak 2025-re legalább 25 százalékukban, 2030-ra pedig már 30 százalékukban újrahasznosított anyagból kellene állniuk. De az Európai Bizottság által korábban kidolgozott nagyratörő tervek szerint 2025-ig legalább 25 százalékkal csökkenteni kellett volna az egyszer használatos poharak fogyasztását, emellett 2025-ig a felére, 2030-ig pedig a mostani gigantikus mennyiség ötödére csökkentették volna a műanyag cigarettafilterekből származó hulladékot is. No, ez utóbbiból végképp nem lesz semmi, pedig jó lenne, ha az erre biztatott gyártók, a tagállamok szakértői vagy bárki kitalálna valami értelmeset ez ügyben (a csikkek jelentette sokszoros környezetterhelésre sorozatunk egy későbbi darabjában még visszatérünk!)

Ez az írás szerzőnk, Barotányi Zoltán éghajlattal, klímakutatással, klímaváltozással és annak továbbgyűrűző hatásaival foglalkozó cikksorozatának újabb része.

A klímaváltozás hétköznapjai sorozatunk előző részei: