A globális klímaváltozás és annak legfőbb tendenciája, a Föld szinte minden pontján (leginkább azért az átlaghőmérsékletek szintjén) jelentkező felmelegedés rossz dolog – ezt szinte közhelyszerűen hangsúlyozza mindenki az utóbbi években.
Amiből azért indirekt módon következik az is, hogy a felmelegedési időszak előtti időszak klimatikus szempontból jobb, kedvezőbb volt az emberiség számára. Értjük, hogy az emberiség meggyőzése érdekében az aktuális veszélyre kell felhívni a figyelmet, de nem árt arra sem emlékezni, hogy nem mindig a felmelegedéssel volt a gond, hanem azzal, ha összeomlott az a stabilisnak hitt éghajlati rendszer, aminek jótéteményeire eleink gazdálkodásukat építették – földrajzi régiótól függően más és másfélét.
És ebben az esetben mindegy, hogy alapos lehűlés következett, vagy
a jótékony esők elmaradása,
esetleg mindenféle termést elrohasztó megállíthatatlannak tűnő, hónapokig tartó csapadék. A klímatörténet finomabb elemzése nyomán észrevehető, hogy az igazán optimális, a földművelő-állattartó civilizációk kibontakozását segítő holocén éghajlati optimum igazából már sok-sok évezreddel (de legalább négyezer éve) véget is ért.
| ||
Akkoriban még olyan területek számítottak az emberiség éléskamrájának, amelyek manapság zömmel terméketlen, csontszáraz sivatagok (hogy csak a Szaharát említsük) – és ezt a változást sem mi okoztuk, mi több, nehezen is tudjuk rekonstruálni az éghajlati változások menetrendjét.
A klímaváltozást veszélyként beállító jó szándékú figyelmeztetések mögött ugyanis ott áll egy erősen fikciós jellegű érv: ezek szerint az emberiségnek az utóbbi durván 11 ezer évben (azaz az utolsó brutális mértékű eljegesedés vége óta) egy különlegesen stabilis, nagyfokú ingadozásoktól mentes éghajlati viszonyok között sikerült elterjednie a bolygón, elszaporodnia, magaskultúrákat, kezdetben még izolált vagy gyengén összekötött civilizációkat, majd egy összefüggő globális civilizációt létrehoznia, és mintegy mellékesen uralma alá hajtani a Földet.
Csakhogy az emberiség zaklatott történelme, legalábbis az utóbbi 4000 évet tekintve, maga is klímakatasztrófák sorozatából állt, és ezekről (mármint az ipari forradalom, de legalábbis a 20. század előtt történt eseményekről) nem feltételezzük, hogy mi okoztuk volna. A múltbéli éghajlati változásokról azt tudjuk, hogy néha globális léptékűek voltak, habár nem minden régióban ugyanúgy érvényesültek, máskor meg nagyon is határozottan egy bizonyos régiót érintettek, mint a múlt század harmincas évekbéli észak-amerikai Dust Bowl, ami (az uralkodó áramlási, nedvességi viszonyok maradandó átalakulása miatt) terméketlen porsivataggá változtatta a felelőtlenül feltört középnyugati prérit.
A legjobb példa a leginkább
katasztrófasorozatként leírható kis jégkorszak,
amit sokkal inkább hol nedves, hol száraz lehűlési periódusok és a melegedési időszakok, szabálytalanul ciklikus hullámzásaként kell elképzelni, s amely a vélelmezhető kezdete (13. század) és a vége (19. század – éppen az ipari forradalom!) között leginkább az északi félteke, azon belül is a mi európai régiónk lakosságának életét nehezítette meg.
Közvetve megannyi dolgot köszönhetünk neki: az öltözködés átalakulásától a modernebb, fejlettebb fűtési technikák megjelenéséig, no meg a tapasztalatot, hogy a gondoskodó közösségnek (ami lehet egy önkormányzattal bíró város, egy birtok vagy éppen egy komplett állam) tartalékokat kell képeznie, hogy a klímakatasztrófák ne fejlődjenek tovább élelmezési krízissé – mint az megannyi esetben megtörtént.
| ||
Az utóbbi pár ezer évben történt, sokszor katasztrofális természeti majd társadalmi és gazdasági hatásokkal klímaváltozások esetén nem is mindig tudjuk, hogy mi volt az a trigger, avagy elsődleges, sokkszerű hatás, ami kiváltotta őket. Többször kerültek gyanúba vulkánok, amelyekről közismert, hogy jelentős, nagy mennyiségű vulkáni törmeléket és ami ebből a szempontból még fontosabb, kén-oxidokat juttatnak akár a sztratoszférába kitöréseik nyomán, és ezzel évekig tartó vulkanikus „telet” tudnak előidézni.
A klímakutatók az utóbbi évtizedekben sorra vissza tudták vezetni a középkor vagy éppen a kora újkor kisebb vagy nagyobb régiókat érintő hirtelen (élelmezési válsággal, sőt éhínséggel kísért) lehűléseit egy-egy jelentős, többnyire robbanásos (de néha, mint 1783-ban Izlandon bazaltos, kiöntéses) vulkáni működéshez.
A leghíresebb példa a Tambora vulkán 1815-ös kitörése volt. Ez alighanem az utóbbi pár ezer év legnagyobb erejű kitörése is lehetett, amelynek a következő évre kiterjedő hatása (amikor „elmaradt a nyár”) tömeges éhínséget okozott sokfelé (például Magyarország számos régiójában). Közben még az északi féltekén is akadtak olyan területek (mondjuk a korabeli Oroszországban), amelyeket kevésbé érintette a kedvezőtlen klímahatás, a drámai mértékű lehűlés (no meg a besugárzás csökkenése), és ahonnan élelmezni lehetett az ínséggel küzdő régiókat (Európa nagy részét).
Még a fent emlegetett kis jégkorszak eredetét is sokan egy kevéssé ismert és dokumentált gigantikus kitöréshez, az indonéz szigetvilágban található vulkán, a Lombok szigeti Samalas 1257-es elsöprő erejű kitöréséhez kapcsolják, hozzátéve, a hogy a következő évszázadokban rendre nagyobb méretű kitörések is hozzájárultak a korabeli klíma instabilitásához, azon belül az újabb és újabb lehűlési hullámokhoz.
| ||
Ezek szerint a nagyobb mérvű geológiai-vulkanikus hatások nem csupán pár évre tudják befolyásolni a földi klímát. Elvégre olyan, a dominóelven alapuló változásokat, afféle láncreakciókat képesek elindítani, amelyek egy olyan állapotba hozzák a földi légkörzési és klimatikus rendszert, amiből a globálisan értelmezett éghajlati rend
nem tud „visszabillenni” valamiféle „egyensúlyi” állapotba.
Könnyen lehet ugyanis, hogy a stabil éghajlati egyensúly, aminek a felborulásáról szokás értekezni, nem is létezik: a globális klímahelyzet mindig egy instabil egyensúlyi ponton működik, amiből kisebb vagy nagyobb hatás képes kilendíteni, de oda egyhamar nem is fog visszatérni.
A rendkívül összetett, a tudomány által nemlineárisnak hívott változások még tovább bonyolódhatnak, ha kétfajta trend ütközik. Vajon mi történik, ha a klímatudósok által az embernek tulajdonított melegedő éghajlati trend kellős közepén történik egy helyét és idejét tekintve most még megjósolhatatlan, de kellően drámai, a klímát befolyásoló mértékű vulkáni kitörés.
Meglehet, ez lassíthatja a melegedő trend kibontakozását (akadnak, akik szerint volt ilyen hatása a közelmúlt legnagyobb vulkáni katasztrófájának, a fülöp-szigeteki Pinatubo vulkán 1991-es robbanásos kitörésének), de az is lehet, hogy az antropogén klímaváltozás lesz az erősebb.
Még reménykedni is lehet egy ilyen kataklizmában, amivel a természet maga lassítaná le a bolygónk rendületlen ütemű felforrósodását, de a magunk részéről ezzel is csak csínján bánnánk: ki tudja, hogy az összhatás nem lenne-e még katasztrofálisabb – talán ez esetben sem lehet Belzebubbal kiűzni a sátánt a földi pokolból. Minden múltbéli klímakatasztrófa azonban arra int, hogy a számunkra optimálisnak tartott klímahelyzet egy-egy erőteljesebb átbillenést követően nem tér vissza.
Ennek a jelen tekintetében is akadnak szomorú tanulságai: a létező, már folyamatban lévő trendek már a kaotikus légköri rendszer saját bonyolult törvényszerűségei szerint működnek, ezen folyamatokon változtatni (s ezáltal a minket fenyegető károkon enyhíteni) még oly jó szándékkal és ma még nem is létező konszenzussal sem egykönnyen lehet.
Ez az írás szerzőnk, Barotányi Zoltán éghajlattal, klímakutatással, klímaváltozással és annak továbbgyűrűző hatásaival foglalkozó cikksorozatának újabb része.
A klímaváltozás hétköznapjai sorozatunk előző részei:
