Vélemény

Emlékeznek a régi viccre? Valaki felírta egy közfalra krétával, hogy: hüje Kádár. Elkapták. S kapott hat évet: egyet azért, mert pontos jével írta, kettőt azért, mert gyalázta pártunk vezetőjét, hármat meg azért, mert államtitkot adott ki. Nincs új a nap alatt! Gőzerővel nyomoz a Központi Nyomozó Főügyészség egy magát Semjén Zsoltnak kiadó pernahajder után.

A létbe vetettség tragikuma csakis magyarként élhető át igazán, tudhatjuk ezt számtalan megnyilatkozásból. És itt van nekünk Kósa Lajos is, akihez hasonló jelenséggel tényleg egyetlen más nemzet sem büszkélkedhet. Ha például a Fidesz fenegyereke átlépi Debrecen határát, a devizahitelesek sok jóra aznap már nem számíthatnak. Így történt kedden is:

Hogy van-e már partiképes tervezete az új választási törvénynek, azt talán az sem tudja, aki írja: most akkor befejeztem? Vagy még írom? Vagy más írja? A múlt héten mindenesetre valahogy materializálódott a köztérben egy újabb ötlet - Áder János emlegette valahol, és a Lázár-féle tervezettervezetben is van rá utalás -, miszerint a választáson való részvételt előzetes regisztrációhoz kötnék. A választópolgárnak a szavazás előtt legkésőbb három hónappal szavazói nyilvántartásba kéne vétetnie magát. El kéne mennie - mondjuk - az önkormányzatba, és felkeresnie - mondjuk - az Országos Választási Bizottság helyi kirendeltségét vagy képviselőjét, és feliratkozni a lajstromba, hogy három hónappal később szavazhasson.

Egy demokratikus országban, hacsak nem miniállam, mint a Vatikán, az állam nem egy-, hanem többszintű. Választott vezetői, rendeletalkotási joga, költségvetése, törvényszabta feladatai és kiadásai nem csak az össznemzeti parlamentnek és kormánynak vannak, hanem az ország különböző kisebb területegységeit lefedő szinteknek is. Ez nem csak a nagy, föderális berendezkedésű államokban van így (az amerikai hármas mantra így szól: federal, state, and local), hanem mindenütt.

Felsőoktatás-politikailag elég rossz napok járnak a bölcsészekre, jogászokra, társadalomtudósokra (a közgazdászokra is, de ők köztudomásúlag meg is érdemlik). Ha a hírfoszlányoknak, a keleti szélben kerengő mindenféle főminisztériumi aktáknak hinni lehet, "az állam" gyakorlatilag meg kívánja szüntetni egy raklapnyi "semmiresejó" szakmának a támogatását, helyettük műszaki, természettudományos képzéseket előnyben részesítve. Sokféle érdekes és érdektelen, bár bizonyára fontos részletkérdés van itt még, amelyekkel azonban nem foglalkozom, mert ebben az ügyben is az előtüremkedő, fölfeslő intellektuális hozzáállás, rejtett preferencia izgat.

"Pillanatnyi politikai előnyökért" Magyar Narancs, 2011. szeptember 15. Felcsuti Péter a vele készült interjúban azt mondja, hogy véleménye szerint a lakáshitelek bedőlését elsősorban az állásvesztések miatt bekövetkező jövedelemcsökkenés okozza, de nem tud olyan tanulmányról, amelyik ezt a kérdést vizsgálta volna. Nos, 2010 decemberében az akkori Költségvetési Tanács akkor meg létező stábja egyik utolsó tanulmányában pontosan ezzel a kérdéssel foglalkozott (Gáspár Katalin-Varga Zsuzsa: A nem törlesztő lakáshitelesek számának előrejelzése.

Tegyük föl egy játékos pillanatig, hogy Tarlós István főpolgármester nem tudta, mit csinál, amikor kinevezte az Új Színház igazgatójának Dörner Györgyöt. A főleg szinkronszínészként ismert új igazgató pályázatát a bírálóbizottság szakmai tagjai elutasították, ő meg alighanem úgy gondolta: nem paprikajancsi ő, hogy mások mondják meg, hogyan döntsön. Az érvek alapján semmi esetre sem. Mert voltak érvek: a pályázat - ami azóta "kiszivárogva" közszájon forog a legkülönbözőbb internetes oldalakon - nem szakmai koncepció, hanem politikai frázispufogtatás; a pályázónak fogalma sincs a színház belső működéséről; a pályázó felkészületlen, a megnevezett közreműködők nem tudnak arról, hogy közreműködők lesznek. A tulajdonost mindez nem érdekelte: Dörnert nevezte ki, aki Csurka Istvánt hozta a házasságba.

"A hazugság akkor is hazugság marad, ha törvénybe foglalják" - írta a múlt hét elején Bajnai Gordon titkársága, közleményben reagálva a tavalyi zárszámadásról szóló törvény elfogadására. S ezzel magára vonta a sistergő istennyilát, vagy amit manapság használnak helyette: a miniszterelnök drága zakóba bújtatott pitbullját. Így sokadszorra kell szembesülnünk a hatalmat gyakorlók (Orbán Viktor) nem túl szofisztikált politikai módszerével, a karaktergyilkossággal, pontosabban a ráirányuló kísérlettel. E kísérletek sorozatával. Melyek közül ez épp az Orbán-kormány történetének egy különösen nevetséges, szomorkásan kisszerű alkalmából lett hadrendbe állítva. Amikor végre törvényerőre emelték fő szlogenjüket, az "elmútnyócévet", mondván, a Bajnai-kormány eltitkolta a hiány mértékét és hazudott a költségvetési adatokról. És erre a megvádolt még visszaszól, van pofája. Jer hát, ebem, uccu, fogd meg, harapd meg! Ugrik is mindjárt Budai és a Magyar Nemzet.

A hétvégén péppé verték a Jog és Igazságosság (PiS) nevű kőkonzervatív jobboldali formációt, Jaroslaw Kaczynski, a lengyel Orbán Viktor in waiting pártját. A szavazók ítélete egyértelmű: a PiS szűk 30 százalékát a többi négy majd' 70-je üti. Hisz nemcsak a legnagyobb rivális, a kormányzó centrista Polgári Platform (PO) definiálta magát a PiS-szel és a PiS állam- és világképével szemben, de a többiek is, egytől egyig. A lengyel baloldal maradéka, az SLD; a leginkább agrárszocialistának nevezhető parasztpárt, a Néppárt (PSL); és a főként a 18-24 éves korosztály bizalmát elnyerő, extravagáns antipolitikus, Janusz Palikot Mozgalma. Utóbbi közel 10 százalékot érő listáján egy nyíltan meleg és egy transzszexuális képviselő is bejutott a szejmbe. Fasiszták nem maradtak mutatóban sem - kétéves kalandjuk után, 2007-ben nyom nélkül tűntek el a süllyesztőben.

Vári György írása (Rólunk szólva, Magyar Narancs, 2011. október 6.) a holtról új vágányra tereli a Kertész Ákos hírhedt levele körül kialakult vitát, olyanra, melyen érdemes elrobognunk a legnyomasztóbb következtetésekig. Várinak igaza van abban, hogy Kertész leveléből nem az aggódó hazaszeretet szól, hogy az írás nem a nemzeti önostorozás hagyományának folytatása, hanem a kirekesztett, túlélő zsidó félelmi reakciója, panasza, fájdalma, keserűsége az együtt nem érző, be nem fogadó, a szörnyű múlttal szembe nem néző közeg miatt. "Ám ha panaszként ismerjük fel" ezt a szöveget, mondja Vári, "felhívhatjuk fogékony honfitársainkat, hogy próbálják átérezni, és pusztán ezzel meg is szüntetni a fájdalmat".

Ez az első darabja a nyelvről szóló új sorozatnak, amelynek témája mindaz, amit a továbbiakban a "nyelvi neurózis" megnyilvánulásának fogok nevezni. Ide tartozik a nyelv cenzúrája, a manipulációra, megbélyegzésre és kirekesztésre való használata, de persze az is, ahogy a beszélők fetisizálják a nyelvet, olyan tulajdonságokkal ruházzák fel, amelyekkel az nem is rendelkezik. Sokszor hallottam már olyasmit, hogy a nyelv (vagy valamelyik nyelv) transzcendentális erőket hordoz, a nemzeti karakter formálja, vagy éppenséggel eltorzítja, sőt meggátolja a gondolatok kifejezését. A nyelvi cenzúra, manipuláció, megbélyegzés és kirekesztés típusairól a későbbi írásokban esik majd szó: célszerűbb talán a nyelv természetét illető elegyes babonaságokkal kezdeni.

A lengyel uniós elnökség félidejéhez ért, ráadásul fontos események közepette vonható meg eddigi mérlege. Bár az európai közösségi folyamatokhoz nem kapcsolódik szorosan a parlamenti választások hét végi kimenetele, az eredmények tükrében mégis magabiztosabb lehet az elnökségi szerepvállalás továbbvitele, hiszen Jaroslaw Kaczynski EU-szkeptikus pártja közel sem szerepelt olyan fényesen, ahogy azt a lengyel populisták és hasonszőrű kelet-európai drukkereik remélték. Közvetlenebb viszont a kapcsolat a szeptember utolsó napjaiban megrendezett Keleti Partnerség-csúcs és az elnökségi teendők perspektívája között, elvégre a rendezvény olyan kérdéseket érintett, melyek egyformán befolyásolják az unió gazdasági lehetőségeit és jövendő stratégiai, geopolitikai profilját. A konferencia lezárult, ám aligha állítható, hogy a célokhoz közelebb jutottunk volna; több lett a válaszra váró kérdés, mint volt azelőtt, hogy a 27 tagállam és a 6 érintett kelet-európai kormány diplomatái összeültek volna.

"Pillanatnyi politikai előnyökért" Magyar Narancs, 2011. szeptember 15. Felcsuti Péter nagyon differenciáltan próbálta megközelíteni a válság és a devizahitelesek problémáinak összefüggéseit, de ahogy az interjú haladt előre, úgy erősödött bennem az érzés, hogy a tavaly őszi "Álomcsőd" című könyvben közölt álláspontja már nem olyan markánsan önkritikus, ugyanakkor a legkarakteresebb álláspontot képviselő dr.