Visszhang: film

Angyalok gyilkosa

Visszhang

E rettenetes film marketingjének sarokköve, hogy rendezője, Mauro Borrelli Rómában klasszikus festői képzést kapott, és szakavatott vizuális napszámosként már bizonyított Hollywoodban.

Saját bevallása szerint a reneszánsz művészet csodálója és a nagy mesterek műveinek másolásával fejlesztette készségeit, ám e nemes örökségnek csak morzsái mutatkoznak ebben a vértelen (nem szó szerint), buta munkában.

Egy zöldfülű detektív (Melissa Roxburgh) és kérges, traumatizált társa (Martin Lawrence) kénytelenek a halálbüntetésére váró sorozatgyilkos (John Malkovich) segítségéért folyamodni, amikor egy másik ámokfutó az ő módszereit kezdi másolni. Szexmunkásokat öl, majd barokkos kellékekkel és dizájnnal arkangyalokká alakítja őket, a hullákat pedig közszemlére teszi a város különböző pontjain (a díszes tetemek a film legértékelhetőbb elemei).

Borrelli kevés meggyőződéssel hajigálja a nézőkre A bárányok hallgatnak és A Da Vinci-kód utalásait, miközben kopogós, röhejes párbeszédeket ad látványosan szenvedő színészei szájába. Lawrence kínosan felsül első komolyabb nem komikusi szerepében, Malkovich pedig némi kajánsággal unatkozik. A rendező bravúrosan kikerüli a fajsúlyosabb témák csábítását; egy hangot nem hallunk a kínálkozó nők elleni erőszakról, sem a metafizikai, esztétikai vagy gyerekkori traumákkal kapcsolatos kérdésekről. Borrelli még azt is szükségesnek látta, hogy egy esetlen természetfeletti fordulattal zárja le feledhető filmjét, de mire a (szerencsére) rövidke játékidő végére érünk, már ez is lényegtelen.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.

Elengedték őket

Ukrajna belső, háború sújtotta vagy veszélyeztette területeiről rengetegen menekültek Kárpátaljára, főleg a városokba, az ottani magyar közösség emiatt szinte láthatatlanná vált sok helyen. A napi gondok mellett a magyar kormány hülyeségeire senkinek nincs ideje figyelni.