Saját bevallása szerint a reneszánsz művészet csodálója és a nagy mesterek műveinek másolásával fejlesztette készségeit, ám e nemes örökségnek csak morzsái mutatkoznak ebben a vértelen (nem szó szerint), buta munkában.
Egy zöldfülű detektív (Melissa Roxburgh) és kérges, traumatizált társa (Martin Lawrence) kénytelenek a halálbüntetésére váró sorozatgyilkos (John Malkovich) segítségéért folyamodni, amikor egy másik ámokfutó az ő módszereit kezdi másolni. Szexmunkásokat öl, majd barokkos kellékekkel és dizájnnal arkangyalokká alakítja őket, a hullákat pedig közszemlére teszi a város különböző pontjain (a díszes tetemek a film legértékelhetőbb elemei).
Borrelli kevés meggyőződéssel hajigálja a nézőkre A bárányok hallgatnak és A Da Vinci-kód utalásait, miközben kopogós, röhejes párbeszédeket ad látványosan szenvedő színészei szájába. Lawrence kínosan felsül első komolyabb nem komikusi szerepében, Malkovich pedig némi kajánsággal unatkozik. A rendező bravúrosan kikerüli a fajsúlyosabb témák csábítását; egy hangot nem hallunk a kínálkozó nők elleni erőszakról, sem a metafizikai, esztétikai vagy gyerekkori traumákkal kapcsolatos kérdésekről. Borrelli még azt is szükségesnek látta, hogy egy esetlen természetfeletti fordulattal zárja le feledhető filmjét, de mire a (szerencsére) rövidke játékidő végére érünk, már ez is lényegtelen.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!