Visszhang: koncert

Def Leppard, Mötley Crüe

Visszhang

Jó sokat kellett várni a rajongóknak.

A Def Leppard 1996-ban, a Mötley Crüe 1991-ben volt utoljára Magyarországon – utóbbi akkor a Monsters of Rock turné keretén belül érkezett hozzánk az AC/DC, a Queensryche és a Metallica társaságában. Szóval hosszú volt a böjt, és most két legyet lehetett ütni egy csapásra. A két zenekar közül a Def Leppard profin hozza le a maga koncertjét, a zenészek remek fizikai formának örvendenek, a vokálok még ennyi idő elteltével is működnek, Rick Allen egy karral is tud dobszólózni. A „biztosra menés” érdekében inkább best of programot tolt a zenekar, de a nézők valahogy nem jönnek különösebben lázba.

A Mötley Crüe inkább közönségmozgató produkcióban utazik, de hiába megy a retinazsibbasztó villódzás, hiába jönnek elő egyre hiányosabb öltözékben a táncos lányok és hiába pótolja John 5 hibátlanul Mick Mars-t a gitárosi poszton, ha a hangosítás az egész élményt élvezhetetlenné teszi. Folyamatosan csak valami örvénylő kásás katyvaszt hallani, ráadásul mindezt szinte elviselhetetlen hangerőn. Furcsa nézni és hallgatni ezt a szebb napokat látott produkciót a még megfelezett állapotában is foghíjas nézőtéren, és az embernek óhatatlanul eszébe a jut a Spinal Tap, ami ott kell hogy lebegjen minden valamire való zenekar előtt figyelmeztető példaként. Hiába nyom a Crüe is greatest hits szettet, néha még a híresebb dalokat is nehéz felismerni. A végén a koncertet lezáró gigantikus robbanás az utolsó kegyelemdöfés a dobhártyának.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)