Tökéletesen bevonták a közönséget a produkcióba, az összhatás pedig leírhatatlan volt. Érdekes módon lemezen eddig kevésbé volt érezhető ugyanez az energia, de hát nyilván más több ezer ember előtt zenélni, mint a plexiüveg mögött álló producer és hangmérnök előtt. A Tangk című ötödik albumon az eddig megszokott dumálós/ordibálós posztpunk mellé bejön sok újdonság, és ahogy Mark Bowen gitáros-producer pár hete lapunknak nyilatkozta, ez egy szerelmes lemez. Ez persze nem mindig egyértelmű, de az tény, hogy a zenekar jelentős váltáson esett át – ami a hangzásvilágot illeti. A Gospel című szám egy zongorás-vonós ballada, hasonlóan a szaxofont is bevető Monolithhez, a Grace tűnődős, elszállós hangulatú dal, nagyszerű gitáreffektekkel, a POP POP POP táncos posztpunkja meg színtiszta LCD Soundsystem, és ebben az az érdekes, hogy a szóban forgó együttesből James Murphy és Nancy Whang vokálozik a Dancer című dance-punkos slágerben. Azért az is megkapja a magáét, aki a régebbi IDLES-t hiányolná, és a minimalista basszus is ugyanolyan megbízhatóan röfög, mint korábban. A Gift Horse biztosan nagy koncertkedvenc lesz, a Hall & Oates a címe ellenére igencsak zúzós, és ezen kívül is akad jó pár, pogózásra ingerlő momentum. Élőben nyilván mindegyik dal jobban igazodik a megszokott hangzáshoz és őrülethez, de a Tangk hallatán az a legörömtelibb fejlemény, hogy az IDLES lassacskán lemezen is annyira erős, mint élőben.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
