„A szakadást nevezzük kényszerből / otthonnak, kiszakadunk a méhből, beszakadunk / a sírba, folytonos csak a sehollét, a szél / átlós birodalma.” A sűrű, egymástól látszólag messze eső referenciákat mozgató, ám világosan strukturált kötetben szinte végig lét és nemlét elmosódó határvidékén bolyongunk, miközben távoli népek ősi mítoszain vagy a zsidó-keresztény tradíció elemeinek tükrében, máshol pedig személyes emlékfoszlányokon át pillantunk rá önmagunkra. Merengő, lassú szövegek ezek, elmélyült és figyelmes olvasást igényelnek. A versek minden egzotikumukkal együtt is ismerős világában elmerülve egészen különleges meditatív élményben lehet részünk.
Ezt az érzetet erősíti, hogy az egyes darabok többsége formailag jobbára ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik, a gyakran tagolatlan, versszakokra csak a legindokoltabb esetben bontott szövegek áradása így egyfajta monotóniába ragad. Ez a tudatos kötöttség, a kiforrott költői hangot erősítő keretrendszer ugyanakkor lenyűgöző tematikai sokszínűséggel párosul, és az ebből fakadó termékeny kontraszt jól rímel a versek poétikai törekvéseire. Így lehetséges például az is, hogy az első olvasásra nagyon hasonló szövegek valójában ismeretlen világok sorát tárják fel az afrikai törzsi mitológiáktól az óceániai teremtéstörténetekig, amelyekhez kapcsolódóan a kötet végén alapos jegyzetek segítik a befogadást.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
