Az egyik versben (Lopódarazsak) arról értesülünk, hogy szükségtelen a beszéd, mert a fák oly közel nőttek egymáshoz, hogy az állatok könnyedén átugrálhatnak egyikről a másikra, mint a gondolatok a családtagok között. Máshol ez a bekerített erdő egyfajta édenkertként, megint máshol ígéretként jelenik meg. (Az édenkert, mint az ígéret földje?) E könyvben nem ritkák ezek az átalakulások. Egy másik versben (Olvadás) is: az érzések állatok (kukákat borogató medvék), de egy sorral odébb már a halottak lesznek medvék („párás ablaküveg mögül nézzük őket / tudjuk, ez az utolsó lehetőség, / hogy beszéljünk velük, / de még most sem merünk kimenni”). Aztán van úgy, hogy a mondatok alvás közben a párnára folynak. Izsó a kötet elején (a háromból az első ciklusban, amely a Három címet kapta) tragédiákra irányítja a líra reflektorait. Gyermeket ért szexuális erőszak (Selyem), gyilkosság (Halleves), felesége gyógyíthatatlan betegségébe beleőrülő férj (Űrséta), de még a rokonlátogatásról szóló vers is a Helyszínelés címet kapja. Mégis van valami elegancia, játék és humor e gyászos szövegekben is. Ritkán találkozni ennyi viruló hasonlattal, amelyek pontosítják és fűszerezik is a szövegeket, hogy aztán az utolsó ciklusban (Egy, hiszen ez egy visszaszámlálás) a múltat lángokban lássuk, és a versek egyfajta különös, a társban vagy egy távoli mikrobolygó békéjében oldódjanak fel.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
