Az időszaki kiállításon amellett, hogy az üvegvitrinekben látunk is belőlük, audiovizuális technikák segítségével mélyebben is megismerhetjük a Fehérek templomának befalazott kriptájában spontán mumifikálódott, 265 egykori polgár és egyházi személy történeteit. Például a 18 év körüli fiatalemberét, akit az elsők közt boncoltak fel a korabeli szaktársak.
A 40 évesen tuberkulózisban elhunyt Sándor Terézia apáca döbbenetesen kifejező arca pedig jórészt annak köszönhető, hogy csontját a rugalmas rostok elpusztulása után visszamaradó, porral vegyült bőrmaradvány borítja. Mullagén (a múmia+kollagén szavakból) – próbálkozott állítólag egy bőrgyógyász az elnevezéssel, mérsékelt sikerrel. A nővér szívét halála után kimetszették, hogy kívánsága szerint hazatemessék.
A 26 éves Borsodi Terézia teste brutális szülészeti beavatkozásokról tanúskodik, halála után emelhették ki belőle gyermekét, aki pár nap múlva követte őt, hogy azután anyja karján helyezzék örök nyugalomra. A családját vesztett Weiskopf postamesternek aligha jelentett vigaszt, hogy ez volt a második dokumentált hazai császármetszés (1794). Jobb bele sem gondolni, hány áldozata volt még az eljárás fejlődésének – egyházi áldással, mert így az újszülöttet, ha meg is halt, legalább megkeresztelhették –, mire száz évvel később feljegyezhették az első esetet, amikor már az anya és a gyermek is túlélte a beavatkozást.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
