Újabb nekirugaszkodás a hasonlóan harsány, érdes, különleges ütemképletekkel operáló Shellac-lemezek sorozatában. De a sors úgy akarta, hogy ez legyen Steve Albini 1992 óta kisebb-nagyobb megszakításokkal működő zenekarának utolsó albuma. Albinit ez már aligha érdekli; régi társaival, Todd Trainer dobossal és Bob Weston basszusgitárossal befejezték a To All Trains felvételeit, elvégezték az utolsó simításokat, beütemezték a megjelenést, de tíz nappal korábban Albinit elvitte egy szívinfarktus. Mondhatjuk ezek után, hogy „hattyúdal” lenne a To All Trains? Dehogy mondhatjuk. Annyira még Steve Albini sem lehet őrült, hogy a véget cinikusan előre látva azt üvöltse a lemez záródalán, hogy nem félek a pokoltól (I Don’t Fear Hell).
Úgyhogy jobb, ha úgy tekintünk a To All Trainsre, mint David Bowie Blackstar búcsúalbumának antitézisére. Nyomát sem érezni bármilyen irányváltásnak, összegzésnek. Félórás, feszes, reszelős rock and roll, amely rozsdás ráspollyal forgácsolja a szürkeállományt, miután valami lehetetlen, disszonáns dallam hátán bemászott a fülünkbe.
Néhány gyorsabb daltól eltekintve (Chick New Wave, Scabby the Rat) a lemez nagy része középtempós, a dalok mindenhol teret engednek a trió slamposnak ható, dallamtalan, vergődő ritmusú zajrockjának, Albini spoken word jellegű, abszurd szövegeinek. Tényleg csak a tragikus apropó teszi erősebbé, mint amilyen, de így is az egyik legjobb Shellac-anyag lett.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
