Ez a hullám mostanság látszik tetőzni, az első vonal együttesei (Shame, Fontaines D.C., Dry Cleaning stb.) komoly bázist tudhatnak a magukénak, és az elmúlt időszakban javarészt második-harmadik anyagukat jelentették meg. Az öt éve létező ír Sprints tagjai azonban nem kapkodtak, csak most jelentkeztek debütáló albumukkal, előtte pedig legalább ennyi dalt kiadtak kislemezeken, és túl vannak pár turnén is.
A Karla Chubb vezette együttes sok tekintetben beleillik az említett zenekarok sorába. Saját bevallásuk szerint bemutatkozó lemezük olyan, mintha PJ Harvey lett volna a korai Pixies frontembere, ami helytálló analógia, de már a nyitódal hárompercnyi feszültségkeltéséből kiderül, hogy a Fugazi még ennél is nagyobb hatással volt rájuk. Ennek köszönhetően az egyébként szórakoztató Letter to Selfen a zenekar a kelleténél kicsit többször süti el a „halkan induló dal katartikus zúzásba torkollik” forgatókönyvet. Így néhol kiszámíthatók a fordulatok, és sok szám túlságosan is illeszkedni akar a mostani trendbe, pedig a Sprints akkor van a legjobb formában, amikor ezt elengedi. A shoegaze irányába kikacsintó Shaking Their Hands vagy a Literary Mind optimista eufóriája adják az album legjobb pillanatait. Ezek egyértelműen arról árulkodnak, hogy a Sprintsben komoly potenciál van, és már el is kezdtek rátalálni a saját hangjukra.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
