Láttunk már ezer sportolót, artistát, harcművészt vagy éppen, mint itt: balerinát szembenézni azzal, hogy nincs tovább – egy súlyos sérülés véget vet nem csak karriernek, de a magabiztos identitásnak is. E zsáner minden toposza/kliséje megvan a drámai balesettől a következményekkel való keserű szembesülésen át a sikeres visszatérésig, ám a film mégis működik, mégis hat és ad, mert nem csak az ürügyként szolgáló történet síkján bomlik ki: a verbálisan megfoghatatlan lényeget eltáncolják. Az, hogy a Párizsi Opera (egyik) vezető táncosnőjét csakugyan a Párizsi Opera vezető táncosnője alakítja (Marion Barbeau sokkal jobb színésznek, mint más filmek dublőzzel támogatott színésznői balerinának) eleve hitelességet biztosít a karakternek. És tudható az is, hogy nemcsak ez az elképzelt, a sztori szerint konyhai kisegítőként elhelyezkedni kénytelen exbalerina, hanem a főhős maga is dolgozott és dolgozik az itt önmagát alakító Hofesh Shechterrel, a kortárstánc egyik legjelentősebb koreográfusával. Az ő társulatában nincs szükség a klasszikus balett ízületgyilkos formuláira, de nem csak fizikailag lehetséges a közös munka. A filmbéli Elise, kiszabadulva a klasszikus balett skatulyájából, a való világ valós kérdéseire reflektáló gesztikus kifejezés addig nem tapasztalt intenzitásában szabadságra talál. És, minden ellenkező tapasztalat dacára, neki(k) elhisszük, hogy „határtalan az élet”, hogy minden lehetséges.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
