Visszhang: színház

Textúra 2023

Visszhang

A remekművek az idén ismét megelevenedtek a köréjük rendezett kortárs szövegek által, ám most, ahogy az már az izgalmas nyitányból is kiderült, a tánc is fontos eleme volt a műsornak.

Az idei műsor rendezője, Éry Franciska a performance-t tökéletesen a környezethez passzította: táncosai az életet, a halált és a feltámadást jelenítették meg, egyenruhás, zöld maszkos alakjuk egyszerre volt vonzó és hideglelős.

Ki-ki azt követte aztán, akihez a karszalagja alapján tartozott. Vezetőnk az este folyamán nem szólalt meg, mozgással koordinált minket a nyolc, nagyjából egyenként tízperces jelenet között.

A táncos motívumok szépen összeértek Izsó Miklós Táncoló paraszt VII. című képénél, ahol Matei Vișniec A táncoló szó / Le mot qui danse című sorai tűntek fel egyetlen koreográfiában. Izgalmas volt még Vonnák Diána/Rózsa Luca Sára Özönvizénél Pelsőczy Réka és Thuróczy Szabolcs kettőse által előadott performance-szerű epizód (ők a végén bebábozódnak), de a kedvencünk mégis Ferenczy Károly Kavicsot hajigáló fiúk című képénél Bakos Gyöngyi Négyszáz dobását megjelenítő trió (Horkay Barnabás, Bán Bálint, Hevesi László) száma, amelyben a „fiúk” szinte megállás nélkül versenyt futnak egy, a fogadótér egyik végétől a másikig tartó sávban. Unikális élmény, a szöveg hűen követi az inspiráló műalkotást, mégis egészen egyedi történet kerül a kép mögé, amelyet a szintén mozgásból induló rendezés csak még jobban megemel. A műsor végén lekerülnek a maszkok. És nem csupán képletesen.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)