Az idei műsor rendezője, Éry Franciska a performance-t tökéletesen a környezethez passzította: táncosai az életet, a halált és a feltámadást jelenítették meg, egyenruhás, zöld maszkos alakjuk egyszerre volt vonzó és hideglelős.
Ki-ki azt követte aztán, akihez a karszalagja alapján tartozott. Vezetőnk az este folyamán nem szólalt meg, mozgással koordinált minket a nyolc, nagyjából egyenként tízperces jelenet között.
A táncos motívumok szépen összeértek Izsó Miklós Táncoló paraszt VII. című képénél, ahol Matei Vișniec A táncoló szó / Le mot qui danse című sorai tűntek fel egyetlen koreográfiában. Izgalmas volt még Vonnák Diána/Rózsa Luca Sára Özönvizénél Pelsőczy Réka és Thuróczy Szabolcs kettőse által előadott performance-szerű epizód (ők a végén bebábozódnak), de a kedvencünk mégis Ferenczy Károly Kavicsot hajigáló fiúk című képénél Bakos Gyöngyi Négyszáz dobását megjelenítő trió (Horkay Barnabás, Bán Bálint, Hevesi László) száma, amelyben a „fiúk” szinte megállás nélkül versenyt futnak egy, a fogadótér egyik végétől a másikig tartó sávban. Unikális élmény, a szöveg hűen követi az inspiráló műalkotást, mégis egészen egyedi történet kerül a kép mögé, amelyet a szintén mozgásból induló rendezés csak még jobban megemel. A műsor végén lekerülnek a maszkok. És nem csupán képletesen.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
