Fodor Viola díszlete telitalálat, ahogy a kifejező és játékos jelmezek (Bianca Imelda Jeremias) is lenyűgözők. Merő túlzás, az őrület határán vagyunk. Magasan kezdődik az előadás: a giccstömeg közepén, zenekari kísérettel buzdít a szólista (Nagy Kíra) a telefonunk kikapcsolására.
Jourdain úr remek parvenü, a szerep igazi jutalomjáték Pindrochnak, aki végig csodásan hozza a szerencsétlen, reflektálatlan alakot, gyermekien pislog ki az önmagánál sokkalta nagyobb, hivalkodó tolldíszei mögül. Nevetséges, kisszerű alak. Az élő zenekari kíséret is a helyén van. A szereplők rendre kikacsintanak szerepükből, mutatva: ez az egész egy görbe tükör szeretne lenni.
„A vágyott és valóságos világ közötti űrben tengődő szereplők viselkedésében nem csupán Molière, hanem a saját világunk keserű igazságkeresése is visszaköszön” – olvassuk a színlapon is. Igen ám, de Keresztes Attila rendező tükrének kicsit furcsa a foncsorozása. Mert amit látunk, az a mai valóságra nemigen reflektál, noha a téma szinte kiált érte. Ehelyett sokszor az ízléstelenségig elvitt, végtelenre nyújtott jelenetek sorjáznak, gondolok itt a szumómester hájának hosszas csapkodására, vagy az áltörökök látogatására. Mintha a rendezés nehezen találná az egyensúlyt: így olcsó szórakoztatás.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
