E rövid könyvének négy ciklusában az emlékezés lassú, olykor egészen szűkszavú merengéseit találjuk. Az első írás rögtön a legelső szakaszában vázolja a később fontossá váló bibliai és családi történetekből inspirálódó lelki és szellemi utazás paradoxonoktól sem mentes dilemmáit: „Akárhányszor visszafordulok, / veled egy vonalban maradok. / Karomon még feszes a bőr, // de semmire nem emlékszem, / mögöttem sok a halott.” A gyász és a közösségi-generációs traumák feldolgozása folyamatosan új megvilágításba kerül, hogy a végén az utolsó ciklusban mindez egyszerre nyugodt és rendkívül dinamikus természeti képekbe oldódhasson: „Hangtalan fényrobbanás. / Narancshéj. Sáron dombja kénsárgával dúsul, / amitől ragyog a párkány.”
A formai különbözőségek ellenére bátran egymás mellé kerülnek a kötetben az alapvetően rövid sorokból építkező, általában versszakokra is bontott költemények és a robusztusabb, főképp az egyén metafizikai világhoz fűződő viszonyait kutató prózaversek. Utóbbiak sokszor terjedelmük ellenére is feszesebbek és kidolgozottabbak, mint a végletes redukálással és az elhallgatás poétikájával kísérletező, olykor kissé esetlen rímekre kifutó darabok. A szabadabban áradó sorok számos asszociációnak engednek terepet, akár a szomorú aktualitások irányába is: „Mögöttem, a homokdűnék part felőli oldalán emberek emberekre vadásznak.”
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
