Addig finomítgatja-dekonstruálgatja filmjeit Wes Anderson, amíg gyakorlatilag felfalja önmagát. A Francia kiadás és az Asteroid City már ennek jeleit mutatta, végletekig vitt műviségével, önreflexív kacsintásaival és merev alakításaival. Anderson pontosan tudja, hogy filmjei és stílusa mémek hadát táplálja, és mintha maga is gyengédebb/erélyesebb kritikusaival és elvakult rajongóival szeretne nevetni magán. Ám a lázas stílusbontogatás-építgetés közepette épp a lélek és az a finom melankólia párolog el munkáiból, ami még bőven megvolt az Okostojásban, a Tenenbaum, a háziátokban vagy a Holdfény királyságban). Mondhatnánk, hogy Anderson új otthonra lelt Roald Dahl világában, ha már eleve nem onnan indult volna 2009-ben A fantasztikus Róka úrral.
Ezúttal szóról szóra halljuk Dahl száraz, tárgyilagos, de mélyen emberi mondatait, miközben a mérnökien komponált kézműves díszletek közül az andersoni takarékossággal játszó színészek (Benedict Cumberbatch, Ralph Fiennes, Ben Kingsley) ki-kitekintenek a nézőkre.
Az élmény meghökkentő, a látvány varázslatos; épp csak Dahl és a korai Anderson embersége hiányzik az egyenletből. Pedig épp itt találkozhatna a két alkotó: mindketten gyengéden tekintenek esendő hőseikre, tisztában vannak a világban lakozó kegyetlenséggel és abszurditással, mégsem vesztik el humorérzéküket. Kis dózisban így is jobban működik a túltelített andersoni recept; rövidfilmjei megérnek egy próbát.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
