Az akkor már évek óta a fiókban heverő dal elég nagyot szólt, talán túl nagyot is. A brit dalszerző hiába készített kiváló nagylemezeket, ezzel a dallal bekerült az egyslágeres skatulyába, és a 80-as évek elején stratégiát váltott. Pályatársai többsége ekkor már vagy a divathullámokkal való sodródást, vagy a visszavonulást választotta, Eric azonban egy harmadik útra lépett: házi stúdiót épített, lemezeit független kis kiadóknál jelentette meg, és saját autójával járt turnézni.
A 2010-es években, hosszú szünet után újra elkezdtek megjelenni Wreckless Eric-lemezek, és az őt évtizedek óta jobbára mellőző zenei szaksajtó egyszerre csodálkozott rá, hogy Eric Goulden jóval több egy elfeledett egyslágeres csodánál. Bizonyíték erre új albuma – önmagában is csoda, hogy egyáltalán elkészült a dalszerző megrendült egészségének ismeretében; Ericnek a Covid-fertőzés után szövődményei lettek a tüdejében, aztán túlélt egy infarktust is.
Az enyhén kásásra kevert Leisurelanden ott van a korai lemezeinek pub rockos hangulata, érezhető rajta Syd Barrett iránti rajongása és az amerikai country hatása is, ami eléggé sajátos elegyet képez. A legjobb példa erre az album központi dala, a Standing Water, amelynek a szövege Wreckless Eric ars poeticájának is tekinthető. Meglepő módon több instrumentális dal is van az új anyagon, és még különösebb az, hogy egyáltalán nem töltelékeknek tűnnek, hanem jól építik a Leisureland keserédes atmoszféráját.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
