"Ebben a szakmában egyáltalán nem a honorárium a döntő"

Körner Tamás impresszárió csaknem húsz éven át képviselte a Budapesti Fesztiválzenekart, azóta önálló ügynökséget működtet. A szakma alapkérdései mellett az ajánlások szerepéről, a külföldi fellépések hazai visszhangjának furcsaságairól és a menedzser-művész kapcsolat sarokpontjairól is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Mit csinál egy impresszárió?

Körner Tamás: Koncertlehetőségeket, lemezfelvételeket szerez és szervez a művészeinek, segít abban, hogy a művészeiről szóló információk minél szélesebb körhöz eljussanak.

MN: Sokat hallunk a nagy menedzsment, kis menedzsment ellentétről. Sok nagy menedzsmentet megismert, mi a tapasztalata velük?

KT: A nagy ügynökségnek vannak előnyei, de szerintem ezek eltörpülnek a hátrányok mellett. Ha egy ügynökségnek 35 karmestere, 54 zongoristája, 72 hegedűse van, lehetetlen, hogy kellő figyelmet fordítson minden művészre. A művészek bekerülnek egy nagy darálóba, ami szinte kizárja, hogy személyre szabott, a művész adottságaihoz igazított stratégiák szülessenek meg. Az előny viszont, hogy az egyik művész magával viheti a másikat. Ha egy karmestert meghívnak valahova, ügynöksége hallgatólagosan elvárja, hogy tőlük válasszon szólistát is, mert általában a szólistákra a karmester tehet javaslatot.

MN: Norman Lebrecht brit zenei író elmondta, hogy a Covid idején megszűnt hatalmas Columbia Artists Managementnek több mint száz karmestere volt. Ennek mi volt az értelme?

KT: A Columbia nagynevű ügynökség volt, ami a művészek számára előnyös volt. Az ügynökség számára, ha rosszmájú vagyok, az lehet előnyös, hogy az adott művész nem megy a konkurenciához, mert még mindig jobb, ha nála parkolópályán van, mintha másnál sikeres.

MN: Lebrecht szerint 8–10 művész menedzselése 4–5 munkatárssal az ideális. Ön egyedül dolgozik.

KT: Ez egyszerre mazochizmus és önzés: szeretek mindent magam intézni, tudom, hogy nem eléggé bízom meg másokban. Ez a Budapesti Fesztiválzenekarral eltöltött időmben is így történt: különlegesnek számított, hogy sok olyasmit is magam csináltam, amit nem kellett volna. Persze ez behatárolja az általam menedzselt művészek számát. De nemcsak azt élvezem, hogy a Salzburgi Ünnepi Játékok igazgatójával tárgyalok arról, hogy Várjon Dénes Schiff Andrással föllép a fesztiválon – két hete volt a koncertjük, és egy kezemen meg tudom számolni, hány hazai művész lép fel ott rendszeresen –, hanem azt is fontosnak tartom, hogy az általam képviselt művész milyen vonattal utazik, milyen interjúkat ad, milyen szállodában lakik. Szeretem egy kézben tartani a dolgokat.

MN: Lebrecht nagyon helyteleníti a zenekarok intenzív turnéztatását, szerinte művészileg kevés hozama van, borzalmasan drága és környezetszennyező.

KT: Ezzel nem értek egyet. Az általam húsz éven át menedzselt BFZ példáján elmondhatom, hogy nagyon fontos volt a zenekar számára a külföldi megmérettetés, mert az az igazi mérce. A pusztán hazai pálya torzít, különösen egy máig is elég elzárt világban, amilyen a miénk. Ez gyakran az „itthon világhírű” esete. A BFZ az én időmben több koncertet adott külföldön, mint itthon.

MN: A Covid a hazai fellépések elsődlegességét hozta magával. Tapasztalta ezt?

KT: A járványt mindenki megszenvedte. Magyarországon a művészeknek kevesebb koncertjük maradt el, mert sokat streamelve, közönség nélkül is megtartottak. A Zeneakadémia erre külön támogatást kapott. De a közönség bizalmatlansága és óvatossága máig megmaradt. Most olvastam egy tanulmányt a New York Timesban arról, hogy 134 előadóművészeti intézmény, koncertterem, színház, operaház nézőszáma a most zárult, már Covid-mentes évadban is 30–40 százalékkal volt alacsonyabb; megváltoztak a szórakozási szokások, és ez már nem fog teljesen visszaépülni.

 

Fotó: Palágyi Barbara 

MN: Érdekes módon itthon sokszor nem nagyon van visszhangja, ahogy azt Várjon Dénes karrierjének kezdete is mutatta, a nagy külföldi sikereknek.

KT: Itthon mindig létezett ez a bezárkózó, befelé forduló attitűd. Az ötven médium közül, amelyet megkeresek a salzburgi Schiff–Várjon-koncert kapcsán, ami azért nem egy mindennapi esemény, kettőt fog érdekelni.

MN: Hány művésze van most?

KT: Hét. A legújabbat, a tehetséges fiatal karmestert, Moritz Gnannt éppen tegnap szerződtettem le.

MN: Szívesen menedzselne énekeseket is?

KT: Próbálkoztam ezzel, de ez a kevés kudarcaim egyike volt. Az az igazság, hogy énekeseket menedzselni sokkal problémásabb, és nagyon erős idegek kellenek hozzá, mert rengeteg a betegség, lemondás. Ráadásul az operánál túl sokan főzik a kását, mást akar a rendező, a karmester, az énekes, az intendáns, a díszlettervező, az énekesek hatfelé húznak, rengeteg a személyi konfliktus.

MN: Nyilvánvaló, hogy a művészek fellépéseinek megszerzésében sokat számít a személyes kapcsolat. Vagyis hogy személyesen önnek elhiggyék, hogy X. vagy Y. valóban kitűnő művész.

KT: Ez a kapcsolati tőke, a hitelesség még a szakmai tudásnál is fontosabb.

MN: El kell adnia a művészeit. Mennyire inflálódnak a nagyszerű, csodálatos, legendás, fantasztikus szavak?

KT: Ezek már rég elinflálódtak. Egy komoly fesztiváligazgató el se olvassa az életrajzokat, mert azok természetesen hemzsegnek ezektől. Az dönt, hogy kinek a szavában, ajánlásában bíznak. Én olyan művészeket hívtam az ügy­nökségemhez, akikben maradéktalanul hiszek. Gyakran használok szuperlatívuszokat, mert őszinte meggyőződésem, hogy az én művészeim megérdemlik.

MN: A marketingmódszerek változnak. Ma mik a fő promóciós eszközök? Felvételek, fényképek, kritikák, internetes megjelenés?

KT: Elég konzervatív vagyok, nem használok Twittert, Facebookot, de YouTube-ot igen. Régen a művész portfóliójába lemezt tettünk, ma a YouTube-felvételeket mellékeljük egy ajánlásban. A kritikákkal is óvatosan kell bánni, mert nyilván mindenki csak a jó kritikákat idézi. A legnagyobb értéke egy neves kolléga ajánlásának van. Ha Schiff András mond egy dicsérő fél mondatot egy zongorista kollégáról, az százszor annyit ér, hiszen a saját konkurensét ajánlja, és nyilvánvalóan nem fogja a saját reputációját rontani azzal, hogy egy gyenge zongoristát ajánl.

MN: Ön figyeli a művészei honlapját?

KT: Igen, de csak a sajátomért vállalom a felelősséget, ahol természetesen ott vannak a művészeim.

MN: Milyen a verseny az impresszáriók között?

KT: Elég kulturált. És ha van egy hirtelen nehézség, egy lemondás, akkor mindenki nagyon önzetlenül segít. Amikor valaki megbetegszik néhány nappal a koncert előtt, az ember Kamcsatkától Dél-Afrikáig körbeír, hogy alkalmas beugrót találjon. Mindenki kerülhet ebbe a helyzetbe, úgyhogy ilyenkor olyantól is jön segítség, aki amúgy esküdt ellensége az adott ügynökségnek. Persze versenyzünk egymással, mint például most, amikor a kiváló Cincinnati Symphony Orchestra zeneigazgatót keres. Erre nyilván minden nagy ügynökség elküldi az ajánlatát, én is ma küldtem el Gnann dossziéját.

MN: Elmondta, hogy Baráti Kristófnál a karrier fenntartása volt fontos, Várdai Istvánnál a hírnév megszerzése, Várjon Dénesnél pedig a szólistakarrier elősegítése.

KT: Olyan művészeket választok, akik kihívást jelentenek számomra. Ha eljönne hozzám Daniel Barenboim, két szalmaszálat se kellene keresztbe tennem érte, így ez nem mozgatna meg. Várjon Dénessel, aki elsősorban kamarazenészként volt híres, csökkentettük a kamarazenei fellépéseket, helyette a szólófellépéseket és lemezfelvételeket szorgalmaztuk. Kitaláltam, hogy vegyük fel a Concerto Budapesttel Beethoven mind az öt zongoraversenyét. Erre még a legnagyobb magyar zongoristáknak sem volt lehetőségük – a világon is keveseknek –, úgyhogy erre az egész világon mindenki felkapta a fejét.

Várdai István kevéssé volt ismert, és nem volt igazán jó hangszere. Kis szerepem nekem is volt abban, hogy megkapja egy anonim német tulajdonostól azt a Stradivarit, amely Jacqueline du Pré hangszere volt. Még mielőtt az ügynökségemhez került, megnyerte az egyik legrangosabb csellóversenyt, a genfit. Ez akkor nagyot durrant, de akkori ügynöke nem tudta kihasználni ennek az előnyét. Amikor átjött hozzám, rábeszéltem, hogy induljon el a másik nagy csellóversenyen, az ARD-n, a német rádióadók szövetsége által háromévente rendezett, nagyon szigorú megmérettetésen. Soha senkinek nem sikerült még, Yo Yo Mától kezdve Mischa Maiskyig mindkét versenyt megnyerni, nem is próbálkoztak vele, mert aki már nyert egy rangos versenyt, többet nem kockáztat. Várdai is megkérdezte a kollégáit, tanárait, mindenki azt mondta, megőrültél, meg ne próbáld, ezen csak veszíteni lehet. Én rábeszéltem, ő pedig megnyerte, és azután mint a rakéta, úgy lőtt ki a karrierje.

MN: A művészeinek minden fellépése önön megy keresztül?

KT: Ha exkluzív szerződésünk van, akkor igen, és én ezt a fajta kapcsolatot szeretem. Van, aki négy-öt ügynökséggel is dolgozik. Baráti Kristóf esetében például egy angol ügynökséggel működök együtt.

MN: És van olyan, hogy valakit felkérnek egy koncertre és azt nem az ügynökségével szervezi?

KT: Ezt nem illik csinálni, nem is szokták. Ez a kapcsolat a bizalmon alapszik, de ez a kötelezettség a szerződésben is benne foglaltatik.

MN: Egy hályogkovács emlékei című blogjában olvasható, hogy a BFZ igazgatójaként töltött nagyon sikeres húsz éve kicsit keserű véget ért. Miért?

KT: Mindig megkérdezik, fogalmam sincs. Fischer Ivánnal hatvanöt éve ismerjük egymást, soha, semmilyen előzménye nem volt a dolognak. Ha ma, ritka alkalmakkor, találkozunk, mindketten úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna.

MN: Amikor a BFZ-t menedzselte, kezdettől fogva magas honoráriumot kért a külföldi fellépésekért, ami jó stratégiának bizonyult. Most is ezt teszi, esetleg kockáztatva a szerződést?

KT: Az elv nem változott. A művészeket a rangjukon kell megfizetni, ha kevesebbért játszanak, a rangjuk is megszenvedi ezt.

MN: Olvastam egy elképesztő számot, miszerint az impresszárió a művész bevételének 20–80 százalékát kapja, ez utóbbi nyilván lehetetlen. Talán ismeri a francia Call my Agent és az angol Ten percent című, művészek menedzseléséről szóló filmsorozatokat. Gondolom, a 10 százalék közelebb van a valósághoz. Ismeri más művészek honoráriumait?

KT: Konkrétan nem, inkább azt tudjuk, hogy a meghívó intézménynek mik a lehetőségei. Ilyenkor elindul a szokásos játék: az ügynök többet kér a valószínű lehetőségnél, a fogadó intézmény ennek aláígér, és valahol félúton találkoznak. Van egy érdekesség, amit a nagyközönség általában nem tud: sosem a leghíresebb helyek fizetik a legtöbbet. A Carnegie Hall, az Edinbourgh-i Fesztivál, a Salzburgi Ünnepi Játékok sok kevésbé neves helynél kevesebbet fizet, mert a művészek boldogan mennek oda játszani így is. Ebben a szakmában egyáltalán nem a honorárium a döntő, hanem az, hogy milyen rangú a hely, milyen repertoárt tudok játszani, milyen kollégákkal együtt lépek föl. A tárgyalások általában úgy zajlanak, hogy mindenben, helyszín, időpont, műsor, megegyezünk előbb, és csak utána következik a honorárium.

MN: Milyen százalékért dolgoznak az ügy­nökségek?

KT: A konkurens nyugat-európai ügynökségek általában 20–30 százalékos kulccsal dolgoznak. Én ennél kevesebbet kérek, amin mindig meglepődnek és mosolyognak. De ezzel is demonstrálni akarom, hogy nekem az impresszálás a hobbim.

MN: Hogyan követi a honorárium a hírnevet?

KT: Általában úgy, hogy a sikerek és a hírnév hatására rangosabb helyekre hívják a művészt, ahol több a pénz. Ha valakit másodszorra is visszahívnak ugyanoda – ami egyértelműen a siker jele –, akkor ott megpróbálunk 15–20 százalékkal többet kérni.

MN: Mennyire kell impresszárióként a művészek lelkiállapotával is foglalkoznia?

KT: Nagyon. Ez a kis ügynökségek előnye, már ha komolyan vesszük a szakmát. Persze közöttünk is vannak olyanok, akik szigorúan csak biznisznek tekintik ezt a foglalkozást. Meg kell érteni, milyen nehézsége, problémája van a művésznek. Amikor például Baráti Kristóf karrierjét építettem, probléma volt, hogy sok olyan darabot, amelyet ezerszer játszott és akár visszafelé is el tudna játszani, kottából játszik. Többnyire bele se néz, de neki biztonságérzetet ad, hogy ott a kotta. Meghívtam a London Philharmonic Orchestra igazgatóját Budapestre, hallgassa meg. Eljött, meghallgatta, azonnal meg is hívta, egy feltétellel: kotta nélkül kell játszania, különben a londoni közönség azt hiszi, hogy nem tudja a darabot. Nem volt könnyű rábeszélni, hiszen megszokta a kottát. Az impresszárió és a művész kapcsolata tehát nagyon mély és személyes.

MN: Mit tart a legfontosabbnak a munkájában?

KT: Önző vagyok: azt, hogy minél több jó zenét halljak.