De a szakma tiszteletét nem sikerült kivívnia, ahogy sokszor a kritikusokét sem. Noha világszerte rengeteg rajongója van, azok száma sem csekély, akiket már a neve hallatán elönt a düh: ő az, aki elárulta, a végletekig kommercializálta az e-tánczenét, megcsúfolta a szakmát, és merő szégyen, hogy lemezlovasnak meri titulálni magát.
A siker receptje
Pedig az 56 éves Guetta nem tekinthető műkedvelőnek. Párizsi tinédzserként főleg a nyolcvanas évek közepe táján készült popzenéket játszotta, és csak huszonévesen találkozott először az első, chicagói előadók által készített house felvételekkel – 1987-ben hallotta Farley Jackmaster Funk egyik számát a rádióban. Amúgy már családi indíttatása is némileg rendhagyó: apja, Pierre Guetta marokkói zsidó származású szociológus, édesanyja (Monique) belga, egyik féltestvére, Bernard Guetta kiváló újságíró (2019 óta az Európai Parlament tagja), akinek elemző cikkeivel a Narancs-olvasók is rendszeresen találkozhatnak lapunk hasábjain.
David a kilencvenes években jórészt hazai, majd ibizai klubokban pörgette a lemezeket, s nyilván nem lehetett ügyetlen versenyző, különben nem játszhatott volna annyi felkapott helyen. De ekkor készítette első saját felvételeit is: 1994-ben a chicagói house klasszikus alakjának, a legendás Fingers Inc. formáció egykori tagjának, az énekes-producer-DJ Robert Owens emblematikus vokáljával adott ki egy maxit. Producerként az ezredfordulót követően indult be számára a szekér: sorra jelentek meg különböző alkotótársakkal készített albumai, maxijai, amelyeken tökéletesítette a később is jól bevált receptet. Az adalékok a következők: a lehető legpopulárisabb house, elektropop, diszkó alapú tánczene, hatásvadász elektronikus effektusokkal (gyűlölői szerint hol Nintendo-, hol porszívóhangokkal), a közönség hallójárataiba rögtön beakadó zenei fordulatokkal és sokszor kitűnő pop/r&b, sőt rap előadóktól kölcsönzött vokállal (Nicki Minaj például régi kedves alkotótársa). Úgy 15 éve még mindenki arról beszélt, hogy talán éppen Guetta volt az, aki – néhány hasonszőrű, amúgy nem is mindig európai producerrel – új életet lehelt a nemes hagyományokkal bíró eurodisco-eurodance műfajba, amelynek kilencvenes évekbeli tombolása idején sem a túlzott szofisztikáltság volt a jellemzője.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
