Tavaszi programajánló - Interjú

„Jó lenne menni”

Eredics Áron zenész, Söndörgő együttes

Zene

Jövőre harmincéves lesz a délszláv alapú zenét egyre szabadabban játszó Söndörgő, az idén ötvenéves Vujicsics Együttes „leszármazottja”. Nyelvről, hovatartozásról és pénzről is beszéltünk.

Magyar Narancs: A Zeneakadémián április 8-án a Kelemen Kvartett-tel együtt tartjátok meg a korábban már félig-meddig hasonlóan eljátszott koncertet, most Bartók–Balkán Revisited címmel. Elég különböző műfajokat képviseltek, hogyan lehet ezeket összeolvasztani?

Eredics Áron: Ahogy elkezdtünk együtt játszani, azonnal kiderült, hogy zeneileg egy nyelvet beszélünk, valószínűleg azért is, mert Kelemenék hozzánk hasonlóan nyitott zenészek. A mostani felállásukban Vashti Hunter csellista albán, Jonian Ilias Kadesha hegedűs pedig görög származású, ez pedig szintén egy kapcsolódási pont a mi délszláv hangzásunkhoz.

MN: A hagyományos délszláv zenekarokban nincs is vonós?

EÁ: De van.

MN: Akkor nálatok hogyhogy nincs?

EÁ: Nálunk tamburások vannak, ez így alakult. Mondjuk, a bőgősünk, Dénes Ábel néha vonóval is játszik. Ő 2020-ban csatlakozott a zenekarhoz, szuper tehetséges bőgős, az egyetlen közöttünk, aki vonós hangszeren játszik.

MN: Nyilván még akkor választottatok nevet, amikor nemigen jártatok külföldre. Azóta mennyi bajotok van ebből a névből?

EÁ: Annyi, hogy egyszer el is határoztuk, hogy megváltoztatjuk, de az akkori lemez­kiadónk, a Harmonia Mundi ránk parancsolt, hogy szó sem lehet róla, ez éppen így érdekes.

MN: Egyébként mit jelent a név?

EÁ: Semmit. Amikor egy gimnáziumi osztályban, Dávid unokatestvérem részvételével megalakult a mai zenekar őse, a név keresésekor valaki bemondta, legyen Söndörgő. Mit jelent, kérdeztük. Mit tudom én, mondta, jól hangzik. Az első próbánk dátuma föl is van írva egy naptárban: 1995. május 11.

MN: Mindenki tamburával kezdte?

EÁ: Senki sem kezdte azzal. Mindenki valami klasszikus hangszeren tanult a zeneiskolában, én zongorával, majd vadászkürttel végeztem a konziban, Benjámin harsonával, rézfúvósokkal, Salamon furulyával, ami meg is maradt, Dávid meg klarinéttal, neki ma is az a fő hangszere. Én kezdtem el először tamburázni, azután ami hiányzott a zenekarból, azt meg kellett tanulnia valakinek.

MN: Egész dinasztia vagytok.

EÁ: Apánk, Eredics Kálmán bőgős, Eredics Gábor nagybátyánk basszprimtamburás, a fia, Vince, akinek már van zenekara, harmonikás, unokatestvérünk, Dávid, és vagyunk mi hárman, Áron, Benjámin, Salamon.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Neked ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)