Magyar Narancs: Hogy vagy?
Fekete Jenő: Épp’ begyulladt a kézfejem. Becsípődött egy ideg a gerincemben, és az általában kisugárzik a végtagokra. A jobb kezemre, a pengetősre. A sok fekvéstől tüdőembóliát is kaptam. Szóval vérhígítót szedek, gyógytornára járok, és próbálom összerakni az első szólólemezemet.
MN: Kikkel?
FJ: A zenét én írom, szöveget két dalhoz Szentgyörgyi Szabolcs, a többit Valla Attila, aki például Cserháti Zsuzsának írta a Hamu és gyémánt című lemezt. Azokat hívtam meg, akiket megkedveltem az évek során. Játszik rajta a Muddy Shoes, mellettük Nagy Ádám és Pulius Tibi gitározik, Mester Tamás basszusozik, Gyenge Lajos és Ganxsta Zolee dobol egy-egy számban. Jó értelemben vett slágergyanús dalokat próbáltam írni, fülbemászó dallamokkal, magyar szövegekkel. Színes kis anyag lesz, de azért alapvetően maradok a bluesvonalon.
| ||
MN: Már húsz éve is azt tervezted, hogy magyarul fogsz énekelni, és a tradicionális bluestól elmozdulsz a populárisabb dalok felé. Mi tartott ilyen sokáig?
FJ: Mostanra forrtam ki magam. Nem vagyok költői lélek, de zeneileg ragadt rám egy s más, és technikailag most lettem elég magabiztos.
MN: Pedig már több mint harminc éve gitározol.
FJ: Régebben is tudtam, hogyan fűszerezzem a játékomat, de most már sokkal jobban ki tudom alakítani magamat egy dalban, és hagyni, hogy a dal formáljon engem. Ez egy letisztulási folyamat. Azért sem jött össze korábban a szólólemez, mert szétforgácsoltam magam, több zenekart vittem, mint amennyit átláttam. A Muddy Shoes mellett csináltam egy Frank Zappa és egy Chuck Berry emlékzenekart, Horváth Mihály szájharmonikással duóban játszottunk, Tomor Barnával és Móré Attilával trióban. Az éjszakába is durván belehúztam. Cigi, pia, csajok, rock and roll. De a jóból is megárt a sok; 38 év után leraktam a cigit. A tüdőembólia nem viccel.
MN: Mennyit koncertezel egy évben?
FJ: Tavaly 192 fellépésem volt.
MN: A nagyon sok.
FJ: Lehet, hogy ebbe betegedtem bele. A testem jelzett, hogy vissza kéne venni kicsit.
MN: De a blueszenészek leginkább a koncertezésből tudják fenntartani magukat.
FJ: Megéldegélek a bluesból, de csak ha sokat játszom. Ha valaki szívvel-lélekkel csinálja, az könnyen belehalhat. Lehet, hogy kevesebbet kéne koncertezni, több pénzért.
MN: Hogyan éled meg a betegségedet?
FJ: Rosszul. Hiányzik a zenélés. Dolgozgatok a lemezen, azzal foglalom le magam. A kezemet pihentetni kell, de énekelni tudok. Reménykedem, hogy júliustól tudok már fellépéseket vállalni.
MN: Eredetileg szobrásznak tanultál. Hogyan lettél zenész?
FJ: Ezt dobta a sors. Gyerekkoromban klasszikus zongorát tanultam, de aztán megfogott a rock and roll, Beatles, Hendrix, Stones. Majd a bluesok, Ray Charles, B. B. King, Muddy Waters. Bakelitről kagylóztam le, hogyan játszanak. Hallás után tanultam meg gitározni.
MN: Sosem bántad, hogy a képzőművészet helyett a bluest választottad?
FJ: Egy időben restauráltam a budai Várban. Lehet, hogy jobban megélnék abból, de a pénz sose motivált. Azt csinálom, amit szeretek, és ez a legfontosabb. Aztán majd lesz valahogy. Ha irodában kéne dolgoznom, abba halnék csak bele igazán.
| ||
MN: Hogyan indult a Palermo Boogie Gang?
FJ: Érdekes módon a képzőművészeti szakközépben. Felfigyeltem, milyen jókat szájharmonikázik Hagyó Béla a vécében. Oda lógott ki cigizni, és néha fújta a harmonikát. Megörültem, hogy más is játszik bluest, és az érettségi után mondtam neki, hogy járjunk össze zenélni. Nem sokkal később ő kiment Berlinbe, én pedig továbbvittem a Palermo Boogie Gang nevet, és csatlakoztak hozzám a többiek: Bacsa Gyula zongorán, Szabó Tamás szájharmonikán, Kepes Róbert basszusgitáron, Mezőfi István dobon. Ez ’87 körül lehetett. A Hobo Blues Band akkor már jó ideje létezett, de azért még „rendszerellenesnek” számított angolul játszani az amerikai bluest. Volt ebben egy kis lázadás.
MN: Míg Hobóék a rock felől fogták meg a műfajt, a Palermo újdonsága az volt, hogy tradicionális bluest játszottatok. Ez honnan jött?
FJ: Nehogy azt hidd, hogy tudatosan találtuk ki. Olyan szakadt hangszereink voltak, amelyeknek eleve tradicionális hangzása volt. NDK-s erősítők, régi gitárok, és az a rongyos pianínó a Fregatt Sörözőben, amelyiknek csak akusztikus billentyűi voltak. Visszanyúltunk a blues forrásáig, és nagy sikerünk lett ezzel a zenével. Mi játszottunk B.B. King előtt a Kongresszusi Központban, és Fats Domino előtt a Sportcsarnokban 12 ezer embernek. A blues mindig is rétegzene volt, de a rendszerváltás környékén sokan rákaptak. Többen is követték a példánkat, utánunk alakult a Takáts Tamás Dirty Blues Band, az S-Modell, a Sonia és a Sápadtarcúak.
MN: A Palermo a hazai bluesboom fontos zenekarává nőtte ki magát. Volt valami titkotok?
FJ: Talán az, hogy színes egyéniségek jöttek össze a csapatban. Volt valami sajátos íze annak, ahogy a bluest játszottuk. Szájharmonika, zongora, gitár: ez a felállás már önmagában jó volt, és alá még jött egy feszes grúv. A blues mellett boogie woogie-t és zydecót is játszottunk.
Ez francia eredetű, cajun zene, amelyhez mosódeszkát használnak ütőhangszerként, és akkordionon játszanak, amin a tangóharmonikával ellentétben nincsenek billentyűk, csak nyomógombok. Később tudatosult bennem, hogy a Palermóval tánczenét játszottunk. Azért jártak az emberek a koncertjeinkre, hogy táncoljanak. Mára ez kiment a divatból. Ülve hallgatják a bluest, mint a színházban. Nekem ez fura. Az lenne a jó, ha táncolnának, és élveznék az életet, nem?
MN: A Palermóval ti is élveztétek az életet, amíg túl nem játszottátok magatokat.
FJ: Volt olyan év, amikor 300 koncertet adtunk. A végére már gépiessé vált a zenélés. Úgy éreztem, nem tudok fejlődni. Besokalltam, és ’97-ben kiszálltam.
MN: A Muddy Shoes felfrissített?
FJ: Fel. Nagy Szabolccsal kezdtük el, aki a Zeneakadémia zeneszerzés szakán végzett, de a fregattos Palermo-koncerteken megtetszett neki a blueszongorázás. Az Anniversary című jubileumi lemezünkre meg is hívtuk vendégként, akkor vetettem fel, hogy játszszunk együtt. Ő szólt Pengő Csaba bőgősnek, én Mezőfi István dobosnak, és csináltunk egy lemezt. A Palermóhoz képest még tradicionálisabb lett a hangzásunk, sokat slide-oztam fémtestű gitáron, a nagybőgőtől pedig kapott egy akusztikus öltözetet a zenénk.
MN: Amikor a kilencvenes évek végén lecsengett itthon a blues boomja, nem gondoltál rá, hogy külföldön próbálj szerencsét? Little G Weevilnek is bejött az élet Amerikában.
FJ: Gondoltam rá, de nem akartam kiköltözni. Családom volt, gyerekeim, és nem voltam már olyan fiatal, mint Gabesz. Koncertezni azért így is jártunk Nyugatra a Palermóval és a Muddy Shoeszal. Akkor még, ha jó voltál, visszahívtak a következő bulira. Bírták a Muddyt, jó kritikákat kaptunk. Egy időre híres banda lettünk.
MN: Miért szakadt vége a külföldi fellépéseknek?
FJ: Még ma is hívnak, de kevesebbet. Ez természetes. Generációváltás történt, mások szervezik a koncerteket, és ők másokat akarnak felléptetni.
MN: Anno még a német köztévébe is eljutottatok. Ez ma már elképzelhetetlen lenne?
FJ: Nem, de én nem vágyom oda. Nem vagyok se lemezkiadós, se tévészereplős alkat. Aki hallani akar, jöjjön le a klubba.
MN: Az állandó klubozásba viszont egy idő után belehal az ember, te is mondtad.
FJ: Ezért kell megtalálni a középutat. Lehet ezt okosabban is csinálni. Nyitott vagyok a változásra. Úgy érzem, új szakasz kezdődik az életemben. Magyarul fogok énekelni, és több saját számot játszani.
MN: Akkor nem tervezgeted még a nyugdíjas éveidet.
FJ: A blueszenészek nem mennek nyugdíjba. Sokan a színpadon haltak meg közülünk. Addig játszottak, míg össze nem estek. Szép halál, nem? Morbid, de szép. Én szerencsére még élek. Történjék bármi, ezt a lemezt összehozom. Aztán jó lenne jövőre még egyet. Vigyázni kell az egészségre, akkor nagy baj nem lehet.
Fekete Jenő barátai május 7-én jótékonysági koncertet adnak a Kobuci kertben, a bevétellel a zenész felépülésének a költségeit egészítik ki.
