Lemez

Junkies: Félelem és reszketés Budapesten

  • Kovács Bálint
  • 2015. augusztus 9.

Zene

Mindig neuralgikus kérdés, hogy mit kezd egy rockzenekar a felnőttkorral: a kétségbeesett kapálózás, az önismétlés és a kínos tudomásul nem vétel kézenfekvő, de nem túl közönségbarát stratégiák. A húszéves Junkies ezek helyett olyan utat választott, amely kifejezetten szerethető, bár biztosan nem elégít ki minden rajongót; főleg azokat nem, akik egyébként el nem ítélhető módon mindhalálig kitartó, vérkomoly lázadást és társadalom­kritikát várnak a rock katonáitól. A tizedik stúdióalbum egy önazonos, megfelelési kényszertől és a maga módján kompromisszumoktól mentes Junkiest mutat, márpedig ezek a tulajdonságok épp olyan fontosak a rockban, mint a dob meg a basszus. Igaz, az önazonosság ezúttal abban nyilvánul meg, hogy Szekeres Andrásék jól érzik magukat a világban, és slágeres, bulizós rock and rollt szeretnének játszani, miközben a dalszövegek egy átlagos figura hétköznapjairól szólnak facebookozással, csajozással, a lakbér megosztásával – és így tovább. Érthető, ha ez a Nihil vagy az SX7 hívei számára kiábrándító, de az is egyértelmű, hogy a Junkies mostani szakaszában legfeljebb a korai kultlemezek izzadságszagú másolata születhetett volna meg helyette.

Ennél viszont biztos, hogy sokkal jobb egy olyan lemez, amelyen nem­igen akad egyetlen rocktörténetbe bevonuló riff sem, cserébe viszont a zene mindvégig lendületes, élvezetes és hangulatos, és azért nincs híján a jól sikerült határfeszegetéseknek (amilyen a Delta főcímének gitárverziója, vagy a szaxofonos aláfestés), bár a kevésbé sikerülteknek sem (a herélt macskára emlékeztető, „elszállósan dallamos” éneklés). A dalszövegek nagyon eltaláltak: ezt a szomszéd srácos rockot nem is definiálhatná jobban semmi a Hazudni muszáj szellemes leírásánál arról, hogy miként tud egy középkor felé közeledő, már levágott hajú ­rocker beilleszkedni a konformista középosztályba kamaszosan rebellis identitásmorzsáinak büszke meg­tartásával.

1G Records, 2014

alá

Figyelmébe ajánljuk

Köszönjük meg a Fidesznek a sok-sok leleplezést!

A Fidesz számára úgy kell a titkos terveket szövő ellenség leleplezése, mint a levegő: egyszerre mutat rá az ellenség vélt szándékaira, és tereli el a figyelmet önmaga alkalmatlanságáról. De hogyan lehet leleplezni hetente valamit, amit már mindenki tud? Hányféle leleplezés van? És hogy jön ide a konyhában ügyködő Magyar Péter? Ezt fejtettük meg.

Nemcsak költségvetési biztost, hanem ÁSZ-vizsgálatot és büntetést is kapott Orosháza

Nincs elég baja Békés megye egykor virágzó ipari centrumának, Orosházának, amhova nemrégiben költségvetési biztost neveztek ki. Állami számvevőszéki vizsgálat is folyik az önkormányzatnál, a korábbi fideszes vezetés miatt súlyos visszafizetési kötelezettségek terhelik, ráadásul kormánypárti településekkel ellentétben egyelőre nem kap pótlólagos forrásokat a működésére.

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.