Lemez

Junkies: Félelem és reszketés Budapesten

  • Kovács Bálint
  • 2015. augusztus 9.

Zene

Mindig neuralgikus kérdés, hogy mit kezd egy rockzenekar a felnőttkorral: a kétségbeesett kapálózás, az önismétlés és a kínos tudomásul nem vétel kézenfekvő, de nem túl közönségbarát stratégiák. A húszéves Junkies ezek helyett olyan utat választott, amely kifejezetten szerethető, bár biztosan nem elégít ki minden rajongót; főleg azokat nem, akik egyébként el nem ítélhető módon mindhalálig kitartó, vérkomoly lázadást és társadalom­kritikát várnak a rock katonáitól. A tizedik stúdióalbum egy önazonos, megfelelési kényszertől és a maga módján kompromisszumoktól mentes Junkiest mutat, márpedig ezek a tulajdonságok épp olyan fontosak a rockban, mint a dob meg a basszus. Igaz, az önazonosság ezúttal abban nyilvánul meg, hogy Szekeres Andrásék jól érzik magukat a világban, és slágeres, bulizós rock and rollt szeretnének játszani, miközben a dalszövegek egy átlagos figura hétköznapjairól szólnak facebookozással, csajozással, a lakbér megosztásával – és így tovább. Érthető, ha ez a Nihil vagy az SX7 hívei számára kiábrándító, de az is egyértelmű, hogy a Junkies mostani szakaszában legfeljebb a korai kultlemezek izzadságszagú másolata születhetett volna meg helyette.

Ennél viszont biztos, hogy sokkal jobb egy olyan lemez, amelyen nem­igen akad egyetlen rocktörténetbe bevonuló riff sem, cserébe viszont a zene mindvégig lendületes, élvezetes és hangulatos, és azért nincs híján a jól sikerült határfeszegetéseknek (amilyen a Delta főcímének gitárverziója, vagy a szaxofonos aláfestés), bár a kevésbé sikerülteknek sem (a herélt macskára emlékeztető, „elszállósan dallamos” éneklés). A dalszövegek nagyon eltaláltak: ezt a szomszéd srácos rockot nem is definiálhatná jobban semmi a Hazudni muszáj szellemes leírásánál arról, hogy miként tud egy középkor felé közeledő, már levágott hajú ­rocker beilleszkedni a konformista középosztályba kamaszosan rebellis identitásmorzsáinak büszke meg­tartásával.

1G Records, 2014

alá

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.