Mindig neuralgikus kérdés, hogy mit kezd egy rockzenekar a felnőttkorral: a kétségbeesett kapálózás, az önismétlés és a kínos tudomásul nem vétel kézenfekvő, de nem túl közönségbarát stratégiák. A húszéves Junkies ezek helyett olyan utat választott, amely kifejezetten szerethető, bár biztosan nem elégít ki minden rajongót; főleg azokat nem, akik egyébként el nem ítélhető módon mindhalálig kitartó, vérkomoly lázadást és társadalomkritikát várnak a rock katonáitól. A tizedik stúdióalbum egy önazonos, megfelelési kényszertől és a maga módján kompromisszumoktól mentes Junkiest mutat, márpedig ezek a tulajdonságok épp olyan fontosak a rockban, mint a dob meg a basszus. Igaz, az önazonosság ezúttal abban nyilvánul meg, hogy Szekeres Andrásék jól érzik magukat a világban, és slágeres, bulizós rock and rollt szeretnének játszani, miközben a dalszövegek egy átlagos figura hétköznapjairól szólnak facebookozással, csajozással, a lakbér megosztásával – és így tovább. Érthető, ha ez a Nihil vagy az SX7 hívei számára kiábrándító, de az is egyértelmű, hogy a Junkies mostani szakaszában legfeljebb a korai kultlemezek izzadságszagú másolata születhetett volna meg helyette.
Ennél viszont biztos, hogy sokkal jobb egy olyan lemez, amelyen nemigen akad egyetlen rocktörténetbe bevonuló riff sem, cserébe viszont a zene mindvégig lendületes, élvezetes és hangulatos, és azért nincs híján a jól sikerült határfeszegetéseknek (amilyen a Delta főcímének gitárverziója, vagy a szaxofonos aláfestés), bár a kevésbé sikerülteknek sem (a herélt macskára emlékeztető, „elszállósan dallamos” éneklés). A dalszövegek nagyon eltaláltak: ezt a szomszéd srácos rockot nem is definiálhatná jobban semmi a Hazudni muszáj szellemes leírásánál arról, hogy miként tud egy középkor felé közeledő, már levágott hajú rocker beilleszkedni a konformista középosztályba kamaszosan rebellis identitásmorzsáinak büszke megtartásával.
1G Records, 2014
alá
