Opera

Jég és homok

Az álarcosbál; Sába királynője

Zene

Katarina Witt, Náray Tamás, Swarovski kristályok – a Szegedi Szabadtéri Játékok igazán mindent bedobott, hogy extra csáb­erővel ruházza fel az idei operaprodukciót, Béres Attila Az álarcosbál-rendezését.

A jegyeladásnak és a sajtóérdeklődésnek mindez okvetlenül jót tett, ám az előadáson aztán hamar kiderült: Verdi egyelőre még mindig erőteljesebben érvel saját műve mellett, mint a produkcióba berántott kívülállók meg a mindenféle külsődleges firlefáncok. Ez persze alighanem akkor is így történt volna, ha a hajdani legendás korcsolyázónő nem sérül le, s ha mondjuk Náray Tamás valóban beillik jelmeztervezőnek, azonban így kétségkívül kirajzoltabbá vált a képlet, azaz a valóban fontos és a huszadrangú mozzanatok örök súlyaránya.

Ha őszinték akarunk lenni, hát mellékessé (igaz, tolakodóan mellékessé) vált a rendezés is, amely az obligát cselekményáthelyezésben és a túlmozgásban vélte föltalálni önnön regiszterét. Az álarcosbál svéd szerepnevekkel bonyolódó eredetije így hipermodern és öltönyös közegbe került át, ahol az akasztófadombot egy bank/
kormányhivatal/Müpa előcsarnoka jelezte, s ahol a záró és egyben címadó jelenet, vagyis az álarcosbál jegesített formában korcsolyázott elénk. (Ez utóbbi jelenet fényét emelte volna Witt asszony, akit azért így is kitoltak a jégre egy rigyegő-ragyogó, kristályokkal dúsan meghintett dívaállványon.) Csakhogy a rendezés mindvégig külsődleges maradt, s mivel döntően csupán egy másik kisrealista szegletbe pakolta át mechanikusan a cselekményt, zavaróvá és egyúttal számon kérhetővé tette azokat az ellentmondásokat, amelyek úgy a librettóval, mint a zenével rendre meg-megütköztek. Oscarból, a vidám kis apródból például kopaszparókás sajtótitkár lett, aki a báli jelenetre grisette-nek öltözik, s ebben elsősorban nem is a transzvesztitaság plusza a problematikus, hanem az a „kreatív” süketség, amely nem hallotta ki a szólamból a figura legfontosabb ismertetőjegyét: Oscar kamasz voltát. Ilyen félrehallásból és félreolvasásból sajna számos akadt az előadásban, s voltaképpen ilyen volt az az extra játék is, melynek során a szerelméről nemesen lemondó Gusztáv király gyönyörű, ám a színpadon mellékessé tett áriája végeztével porcsíkokat szippantott fel az íróasztaláról. Az ilyesmi ugye eleve rém korszerű dolog, s rá­adásul megindokolhatja azt is, miért is alakul az ezt követő jelenet – Gusztáv meggyilkoltatása! – burleszkszerűvé, már-már bűnösen elkönnyítve az opera fináléját.

A tenor főszerepben László Boldizsár szerencsénkre nem csupán a korcsolyázótudományát bizonyította, hanem a szólamát is fényesen abszolválta: operaénekessé való átváltozása mára befejezett és minden szép reményre följogosító tény. Igaz, Gusztáv (aka Richárd) szerepében egyszersmind a túljátszásra való hajlamát is érzékeltette, ám e jellegzetességénél sokkal fontosabb volt, hogy tenorja az egész este során könnyeden, üzembiztosan és a rendezést messze maga mögött hagyóan szárnyalt. A király szerelmét, a férjes asszony Ameliát Rálik Szilvia ugyancsak profin, bár a hang fokozódó mértékű lebegésével énekelte, s a férj, barát és merénylő hármas szerepébe beugró Fokanov Anatolij szintén hozta szokott formáját: merev játékkal, komoly fegyelemmel, zengő baritonnal, s valamiféle maszatos-gombócos szövegejtéssel. Wiedemann Bernadett, akárcsak bő évtizede ugyanitt, ezúttal is hideglelősen nagyszerű jósnő volt. Oscar megnehezített és egyben súlytalanított szerepében Szemere Zita minden rokonszenvünket kiérdemelte, s mint az elmúlt évad több korábbi előadásában, úgy most is kicsattanóan tehetségesnek bizonyult. A tehetség nyilvánvaló ténye tette figyelemre méltóvá a kisebb szerepekben a hatalmas termetű Dani Dávid és a jószerint színpadi szereplésre született bariton, Gradsach Zoltán föllépését is. A vezénylő Barnaby Palmer becsülettel és botlás nélkül vezényelte el és le a hatalmas és csúszós színpadon zajló előadást.

 

*

Centenáriumi kötelező gyakorlat – némi érzéketlen cinizmussal könnyen így sommázhatnánk a tényt, hogy hosszabb játszási szünetet megtörve, Goldmark Károly halálának századik évfordulójára újra bemutatták a komponista első és valaha világhódító operáját, a Sába királynőjét. Igazunk lenne, s persze tévednénk is egyszersmind, hiszen a Sába királynője máig életképes opera, s a kerek évfordulótól függetlenül is megérdemelné a figyelmünket, még akkor is, ha utóbb – nagyjából egyhangúan – arra a fölismerésre is jutnánk, hogy Goldmark fő műve ambiciózus, de azért feltétlenül másodosztályú német opera. Német opera, még ha felfokozott dekorativitásában francia minták is föltűnnek, s minthogy egyik főtémája az „Erlösung”, vagy­is a megváltás, így egyes pillanataiban szinte olyan látszatot kelt, mintha egy zsidó témájú Wagner-operát látnánk, ami azért nyilvánvalóan pikáns.

A most életre hívott margitszigeti előadáson mindenesetre érzékletesen föltárult előttünk a Sába királynőjének zenei világa, a bevonulási jelenetek illusztrativitása, Goldmark keleties melódiák iránti előszeretete, a bel canto kultúrájának beszüremlése. Első renden Héja Domonkost illeti ezért a hála: vezénylete alatt vonzó és hiteles operának hallatszott ez a külső hatásokat sokfelől befogadó mű, amely azért minden erénye mellett az opera műfajának korabeli (1875) útkereséseit, sőt válságjelenségeit is felmutatta. Az illusztratív jelleget, a tömeg­jelenetek reprezentatív hatását megcélzó színrevitelt Káel Csaba jegyezte, s a Sába királynője, mondhatni, illik is Káel rendezői eszköztárához. „A történelmi Salamon király és Sába királynőjének találkozását számos (!) szóbeli (!!!) és írásbeli forrás megőrizte” – hökkentett a rendező a műsorfüzetben, ám a színpadon ténykedése inkább megnyugtatóan kiszámíthatónak bizonyult: az amúgy jó formát mutató kórus mozgatásának szokott ismertetőjegyével, a koreográfusra (Venekei Marianna) erősen támaszkodó működésével, s a „megkötöttség” gusztusosan ismételt motívumával. S ha a negyedik felvonás sivatagi homokvihara tagadhatatlanul enyhén komikusnak is hatott a szabadtéri színpadon, voltaképpen még ezt sem esett nehezünkre a XIX. század színházkultúrájára visszautaló szcenikai hommage-nak vélni.

Az est legzajosabb sikerét Sümegi Eszter (Szulamit) szereplése, illetve az opera legnagyobb (egyetlen?) slágerét, a Magische Töne bel cantós tenoráriáját megszólaltató thaiföldi énekes, Nutthaporn Thammathi aratta. Sümegi színpadi egyéniségének nagyon jól állt e szép és egyszersmind szépelgő figura, s vele Szulamit másodlagos frissességű lírája, míg a thai tenor kevéssé illúziókeltő megjelenését feledtette a vokális teljesítmény meggyőző ereje, melyet csupán az említett ária megbicsakló záróhangjában érezhettünk fogyatkozottnak. A Salamon király reprezentatív szerepét játszó és éneklő Kelemen Zoltán pályafutásának remek évében jár, s jó úton halad, hogy jelentékeny bariton váljon belőle. A cím-, de nem főszerepet alakító Gál Erika – itt oly fontos – női vonzereje a kívánatos mértékben érvényesült, s habár a mezzoszoprán az utolsó megszólalásáig már némiképp fáradtan ért el, az előadás javában a hangjával is tudott csábítani.

Dóm tér, július 3.; Margitszigeti Szabadtéri Színpad, július 5.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.