A jegyeladásnak és a sajtóérdeklődésnek mindez okvetlenül jót tett, ám az előadáson aztán hamar kiderült: Verdi egyelőre még mindig erőteljesebben érvel saját műve mellett, mint a produkcióba berántott kívülállók meg a mindenféle külsődleges firlefáncok. Ez persze alighanem akkor is így történt volna, ha a hajdani legendás korcsolyázónő nem sérül le, s ha mondjuk Náray Tamás valóban beillik jelmeztervezőnek, azonban így kétségkívül kirajzoltabbá vált a képlet, azaz a valóban fontos és a huszadrangú mozzanatok örök súlyaránya.
Ha őszinték akarunk lenni, hát mellékessé (igaz, tolakodóan mellékessé) vált a rendezés is, amely az obligát cselekményáthelyezésben és a túlmozgásban vélte föltalálni önnön regiszterét. Az álarcosbál svéd szerepnevekkel bonyolódó eredetije így hipermodern és öltönyös közegbe került át, ahol az akasztófadombot egy bank/
kormányhivatal/Müpa előcsarnoka jelezte, s ahol a záró és egyben címadó jelenet, vagyis az álarcosbál jegesített formában korcsolyázott elénk. (Ez utóbbi jelenet fényét emelte volna Witt asszony, akit azért így is kitoltak a jégre egy rigyegő-ragyogó, kristályokkal dúsan meghintett dívaállványon.) Csakhogy a rendezés mindvégig külsődleges maradt, s mivel döntően csupán egy másik kisrealista szegletbe pakolta át mechanikusan a cselekményt, zavaróvá és egyúttal számon kérhetővé tette azokat az ellentmondásokat, amelyek úgy a librettóval, mint a zenével rendre meg-megütköztek. Oscarból, a vidám kis apródból például kopaszparókás sajtótitkár lett, aki a báli jelenetre grisette-nek öltözik, s ebben elsősorban nem is a transzvesztitaság plusza a problematikus, hanem az a „kreatív” süketség, amely nem hallotta ki a szólamból a figura legfontosabb ismertetőjegyét: Oscar kamasz voltát. Ilyen félrehallásból és félreolvasásból sajna számos akadt az előadásban, s voltaképpen ilyen volt az az extra játék is, melynek során a szerelméről nemesen lemondó Gusztáv király gyönyörű, ám a színpadon mellékessé tett áriája végeztével porcsíkokat szippantott fel az íróasztaláról. Az ilyesmi ugye eleve rém korszerű dolog, s ráadásul megindokolhatja azt is, miért is alakul az ezt követő jelenet – Gusztáv meggyilkoltatása! – burleszkszerűvé, már-már bűnösen elkönnyítve az opera fináléját.
A tenor főszerepben László Boldizsár szerencsénkre nem csupán a korcsolyázótudományát bizonyította, hanem a szólamát is fényesen abszolválta: operaénekessé való átváltozása mára befejezett és minden szép reményre följogosító tény. Igaz, Gusztáv (aka Richárd) szerepében egyszersmind a túljátszásra való hajlamát is érzékeltette, ám e jellegzetességénél sokkal fontosabb volt, hogy tenorja az egész este során könnyeden, üzembiztosan és a rendezést messze maga mögött hagyóan szárnyalt. A király szerelmét, a férjes asszony Ameliát Rálik Szilvia ugyancsak profin, bár a hang fokozódó mértékű lebegésével énekelte, s a férj, barát és merénylő hármas szerepébe beugró Fokanov Anatolij szintén hozta szokott formáját: merev játékkal, komoly fegyelemmel, zengő baritonnal, s valamiféle maszatos-gombócos szövegejtéssel. Wiedemann Bernadett, akárcsak bő évtizede ugyanitt, ezúttal is hideglelősen nagyszerű jósnő volt. Oscar megnehezített és egyben súlytalanított szerepében Szemere Zita minden rokonszenvünket kiérdemelte, s mint az elmúlt évad több korábbi előadásában, úgy most is kicsattanóan tehetségesnek bizonyult. A tehetség nyilvánvaló ténye tette figyelemre méltóvá a kisebb szerepekben a hatalmas termetű Dani Dávid és a jószerint színpadi szereplésre született bariton, Gradsach Zoltán föllépését is. A vezénylő Barnaby Palmer becsülettel és botlás nélkül vezényelte el és le a hatalmas és csúszós színpadon zajló előadást.
*
Centenáriumi kötelező gyakorlat – némi érzéketlen cinizmussal könnyen így sommázhatnánk a tényt, hogy hosszabb játszási szünetet megtörve, Goldmark Károly halálának századik évfordulójára újra bemutatták a komponista első és valaha világhódító operáját, a Sába királynőjét. Igazunk lenne, s persze tévednénk is egyszersmind, hiszen a Sába királynője máig életképes opera, s a kerek évfordulótól függetlenül is megérdemelné a figyelmünket, még akkor is, ha utóbb – nagyjából egyhangúan – arra a fölismerésre is jutnánk, hogy Goldmark fő műve ambiciózus, de azért feltétlenül másodosztályú német opera. Német opera, még ha felfokozott dekorativitásában francia minták is föltűnnek, s minthogy egyik főtémája az „Erlösung”, vagyis a megváltás, így egyes pillanataiban szinte olyan látszatot kelt, mintha egy zsidó témájú Wagner-operát látnánk, ami azért nyilvánvalóan pikáns.
A most életre hívott margitszigeti előadáson mindenesetre érzékletesen föltárult előttünk a Sába királynőjének zenei világa, a bevonulási jelenetek illusztrativitása, Goldmark keleties melódiák iránti előszeretete, a bel canto kultúrájának beszüremlése. Első renden Héja Domonkost illeti ezért a hála: vezénylete alatt vonzó és hiteles operának hallatszott ez a külső hatásokat sokfelől befogadó mű, amely azért minden erénye mellett az opera műfajának korabeli (1875) útkereséseit, sőt válságjelenségeit is felmutatta. Az illusztratív jelleget, a tömegjelenetek reprezentatív hatását megcélzó színrevitelt Káel Csaba jegyezte, s a Sába királynője, mondhatni, illik is Káel rendezői eszköztárához. „A történelmi Salamon király és Sába királynőjének találkozását számos (!) szóbeli (!!!) és írásbeli forrás megőrizte” – hökkentett a rendező a műsorfüzetben, ám a színpadon ténykedése inkább megnyugtatóan kiszámíthatónak bizonyult: az amúgy jó formát mutató kórus mozgatásának szokott ismertetőjegyével, a koreográfusra (Venekei Marianna) erősen támaszkodó működésével, s a „megkötöttség” gusztusosan ismételt motívumával. S ha a negyedik felvonás sivatagi homokvihara tagadhatatlanul enyhén komikusnak is hatott a szabadtéri színpadon, voltaképpen még ezt sem esett nehezünkre a XIX. század színházkultúrájára visszautaló szcenikai hommage-nak vélni.
Az est legzajosabb sikerét Sümegi Eszter (Szulamit) szereplése, illetve az opera legnagyobb (egyetlen?) slágerét, a Magische Töne bel cantós tenoráriáját megszólaltató thaiföldi énekes, Nutthaporn Thammathi aratta. Sümegi színpadi egyéniségének nagyon jól állt e szép és egyszersmind szépelgő figura, s vele Szulamit másodlagos frissességű lírája, míg a thai tenor kevéssé illúziókeltő megjelenését feledtette a vokális teljesítmény meggyőző ereje, melyet csupán az említett ária megbicsakló záróhangjában érezhettünk fogyatkozottnak. A Salamon király reprezentatív szerepét játszó és éneklő Kelemen Zoltán pályafutásának remek évében jár, s jó úton halad, hogy jelentékeny bariton váljon belőle. A cím-, de nem főszerepet alakító Gál Erika – itt oly fontos – női vonzereje a kívánatos mértékben érvényesült, s habár a mezzoszoprán az utolsó megszólalásáig már némiképp fáradtan ért el, az előadás javában a hangjával is tudott csábítani.
Dóm tér, július 3.; Margitszigeti Szabadtéri Színpad, július 5.
