Villazón - a lemez füzetébõl tudható - Cecilia Bartoli Vivaldi-lemezétõl kapott kedvet a régi zenékhez. Az elsõ nem XIX. század közeli mû, amit énekelt, egy Monteverdi volt a Combattimento albumon - nincs olyan, aki ne könnyezné meg az Ecco di dolci raggi il sol armatót érzelemgazdag elõadásában. Ilyesfajta, soha el nem feledhetõ, ezerszer meghallgatandó nagy pillanatoknak híján van a Händel-album, hiába a hibátlan alakítás, a bársonyos hang, az ellenállhatatlan szomorúság. Sem a Frondi tenere, sem az utána következõ Ombra mai fú nem fakaszt könnyeket, utóbbiban Villazón ráadásul sótalan. S míg Bartoli legalább megpróbál egyes korok stílusában énekelni, Villazón minden áriában operásan énekel, erõsen nyomva a hangokat. A Combattimento után még a tamáskodók is azt mondták, lám, mindegy, milyen stílusban énekel valaki Monteverdit: az érzelem a lényeg. Itt egy számban nyer bocsánatot a sokszor vérlázító stílustörésre Villazón: igaz, az Ariodante nagyszerû áriája, a Scherza infida a zenekari kíséret miatt is a lemez csúcspontja. A legkevésbé sem Händel: ez Vivaldi. Ahogy a többi Händel-sláger meg Puccini, Donizetti. De tegyük hozzá: a régi zenés énekesek közt alig akad olyan, aki így el tudna játszani egy áriát, az érzelmek hullámzását egy árián belül, igazat kell tehát adni Paul McCreeshnek: Villazón a barokk zenének is fantasztikus hangszere.
Deutsche Grammophon, 2009
***
