Mbongwana Star: From Kinshasa Emlékeznek a kongói Staff Benda Bililire, ugye? Tudják, az a hajléktalan mozgássérültekből álló csapat, amely a kerekes székeire szabott kongói rumbával röppent a mennybe, nevezetesen a Trés Trés Fort, majd a Bouger Le Monde! című albumával. Az utóbbi kapcsán már arról számolhattunk be három évvel ezelőtt, hogy háromszázötven koncert után nemcsak vadonatúj kerekekre, de lakásra is futotta a bandának, mégsem szálltak el, hanem hajléktalan srácokat oktató iskola alapításába fogtak éppen. Csak hát aztán beütött valami krach, más szóval: összeroppantak a sikerük terhe alatt. Úgyhogy az alapítói, Coco Ngambali és Theo Nzonza kezdhették elölről.
Persze, nem ugyanazokkal, és nem ugyanazt a sztorit. És más néven: Mbongwana Starként. Bizonyára jót tett a fiatalítás, de a kulcsmomentum a kinshasai punkra vadászó producermágus, Liam Farrell (vagyis Doctor L) megnyerése volt. Doki azonnal ráharapott arra a drasztikus energiára, ami a Mbongwana Star demóiból áradt, csak ki kellett pofozgatnia. A mélyére kongói ritmusokat, a földszintre bivaly basszust, az emeletre pedig olyan elektronikát kevert, amitől valami ufós beütés támadt. Nem véletlen, hogy asztronautaszerkóban feszítenek a fényképeiken, elvégre ebben a hangvételben és vízióban afrikai zenekarral még nem volt dolgunk. Szóval oda lett téve, újra lett kezdve, és tessék: máris a világzenei rádióslista első helyén landolt a korong. Ami akkor is jelentős teljesítményt mutat, ha a (számok) színvonala hullámzik. (World Circuit, 2015)
The Best Of Soapkills Ez a libanoni duó már vagy hét éve nem működik, ám mióta Yasmine Hamdan befutott Párizsban, újra és újra előkerül. Valójában ennek a válogatásnak az ötlete is 2008-ban merült fel, csak akkor nem sikerült. De nézzük sorjában.
Zeid Hamdan (billentyűk) és Yasmine Hamdan (ének) 1997-ben álltak össze, hogy párosítsák a klasszikus arab dalok és az elektronikus tánczenék iránti elragadtatásukat. Libanonban akkoriban meglehetősen szolid volt az elektronikus tánczenei színtér, de bizonyára nem csak ezért vált Yasmine underground ikonná már az első albumukkal (Bater). Szélesebb nyilvánossághoz persze nem jutottak el, a rádió és a tévé szóba sem jöhetett, ahhoz Yasmine túlságosan elkötelezte magát az emancipáció és más szabadságjogok mellett. De két korongot (Cheftak, Enta Fen) kiadtak még, mielőtt Yasmine odébbállt. Párizsban aztán Mirwais Ahmadzaïval készített lemezt (Arabology), majd kijött az első szólóalbuma, a viharos sikerű Ya Nass, 2013-ban. Időközben Jim Jarmusch is rákattant, és – önmagát alakítva – szerepeltette Yasmine-t a Halhatatlan szeretők című vámpírfilmjében. És ez nem csupán életrajzi adalék.
A Soapkills legjobbjait (Tango, Marra Fi Ghnina, Enta Fen, és ez a minimum) hallgatva ugyanis nemcsak az tűnik ki, hogy Yasmine abszolút otthonos a klasszikusok világában, hanem az is, ami ezen a világon túli – ha úgy tetszik, időtlen, vagy éppen másvilági. Yasmine éneke zsigerből, jóvátehetetlenül „vámpíros”, és ezt a mára helyenként meghaladott elektronikus tánczenei hangütés sem tudta kikezdeni. Ebben a csavarban rejlik a súlya és a mélysége a Soapkills popzenéjének; nagyon fasza, hogy elérhető lett végre! (Crammed Discs, 2015)
Pekko Käppi & K:H:H:L: Sanquis Meus, Mama! Azt is nagyon bírom a finn világzenében, hogy folyamatosan meglepetést tud szerezni. Már azon kívül, hogy megbízhatóan „őrült” és „depressziós”, illetve igazán példásan bánik a „hagyomány” és a „korszerűség” eszköztárával.
Pekko Käppi (negyedik) albuma esetében mindez a következőképpen néz ki. Amiként a borítója, a dalok témája is kész horror: sötét erdők mélyén, drasztikus madarak, sírok, koponyák, fekete macskák és csöpögő vér közepette az ifjú Kaarin kalandozik a mágia, a szerelem és a halál birodalmában. Szóval, hardcore folklór. A hangszerelés ugyancsak megér egy fekete misét: Pekko az archaikus jouhikko (a lovak sörényével felhúrozott vonós hangszer) mestere – ezzel zúz a halott lovak csontjairól elnevezett zenekara élén. Összesen hárman tolják, de valahogy többet hallani, elvégre a finnek keverni is nagyon tudnak – ezúttal gitárokat, mandolint, bendzsót, ütőhangszereket és egy kis szintit; meg hát mindenki énekel.
Pekko korábbi dobásai (Jos ken pahoin uneksii, Vuonna ’86, Rammat Jumalat) is kedvező fogadtatást kaptak, de most tényleg padló. És az a legkevesebb, hogy először találkozhatunk a XVII. század előtti runo dalformának ilyen sűrű, bluesos-rockos újraértelmezésével. A „csúcsa” abban rejlik inkább, hogy szemezgetésnek ezúttal nincs helye: ennek az anyagnak minden porcikája ütős. (GAEA Records, 2015)
Bukahara: Strange Delight A bevándorlók sokaságától színpompás Kölnben 2009-ben alakult meg a Bukahara zenekar. Az első albumukat még hármasban vették fel 2011-ben, miután összehaverkodtak az akadémia dzsessz tanszékén, de most már négyen nyomják: az énekes-gitáros Soufian Zoghlani tunéziai, a bőgős-derbukás Ahmed Eid palesztin, a harmonikás-hegedűs Daniel Avi Schneider izraeli, csak a harsonás-énekes Max Von Einem német. Ennyit az adatokról. A többi kész csoda.
Legalábbis én nem tudom elképzelni, hogyan csinálják. Bármihez nyúlnak – legyen az balkáni rezes, Django Reinhardt-féle szving, arab és nyugati popzene, reggae vagy folk –, nyomban a kezükbe-torkukba-lelkükbe simul. Ráadásul nyoma sincs az agyalásnak, ne adj’ isten, a közönségbarát fúzióknak, hanem az van, hogy a mindenféléből markáns egység teremtődött valahogy. Nyelvekben és elképesztő hangulatokban gazdag énekkel. Továbbá jobbnál jobb dalokkal. Mondom, kész csoda. De mit tehetünk, ha egyszer ez van…
Állítólag tesznek a zeneiparra, maguk jelentették meg a lemezüket is, egy öreg, hippis busszal járnak, és ha egy formás térre érnek, egyből leállnak muzsikálni. Július 22-én, 23-án és 24-én történetesen Veszprémben kényszerülnek erre. Eszünkbe ne jusson kihagyni! (Bukahara, 2015)
